Huhh, sziasztok!
Már több, mint egy hete, hogy új részt hoztam Nektek, most azonban olvashatjátok a prológus negyedik fejezetét. Remélem tetszeni fog, kérlek titeket, hogy mondjátok el a véleményetek.
Jó olvasást!
1999.
október
Nem
szórtak ki, bent maradtam a száztíz ember között. Persze, ahogy remélni
lehetett, tíz évfolyam és csoporttársunk csak úgy eltűnt, többet nem is
hallottunk róluk. Az előadók ködösítettek, de mind tudtuk, hogy mi van. Most
komolyan, ha valakinek nem lenne gyanús, akkor gondolkozzunk el: Melyik
analfabéta ne venné észre, hogy minden évben pont tízzel vagyunk kevesebben?
Nem
mertem hivatalosan megkérdezni senkitől sem mindezt, mert a végén még szabályt
bontanának, és az idén tíz, plusz egy embert dobnának ki. A plusz természetesen
én lennék, nehogy túléljek öt évet ezen a főiskolán.
Egyetlen
emberben bíztam, akitől mindezt meg is kérdeztem. Ordassy Károly alezredes volt
az, aki elméletben oktatott minket a fegyverhasználatról. Ordassy igazi fess
férfi volt, magas, szálkás, mindig egyenruhában, sokkal fiatalabban a koránál.
Meg nem mondtam volna róla, hogy majdnem ötven éves.
Szóval
ő leült velem szemben, és kiöntötte nekem a szívét: mesélt a korrupcióról,
mindarról, ami a falak mögött folyik. Az igazságszolgáltatás mélygödreiről,
patkánylyukairól, buktatóiról. Szeptember első felében még csak
előadásszünetekben beszélgettünk az étkezőben egy csésze kávé mellett, de a
hónap végére már máshol is találkoztunk: kávézókban, reggelizőkben, sőt,
egyszer a McDonald’s-ban is, pedig ki nem néztem volna belőle, hogy egyszer
csibeburgert zabálva látom.
Kedves
volt, megértett. Meséltem neki a problémáimról, tudta az árvaházi történetem,
neki nem hazudtam. Képtelen lettem volna, hiszem a szeme, a nézése is
vallatott, de valami olyasmit üzent, hogy „Csak az igazat!”. Biztos voltam
benne, hogy a kihallgatásoknál alkalmazta ezt nézést. El akartam tanulni tőle.
-
Kitti, az a helyzet, hogy ebben a világban
minden a kapcsolatokon múlik. Ha egy diák bekerül ebbe az iskolába, először
megkeres valakit, akivel jó barátságot köt, így maradhat bent a második évben
is, majd a harmadikban is. Persze, az előadók néha mindezt kihasználják. A
seggét is ki kell nyalnod, csak úgy adja meg neked, amire vágysz, de van, hogy
azt sem. Kidobat, és mindenkivel elhiteti, hogy te nem akartad eléggé, majd jön
a helyedre valaki más, aki ugyanúgy kinyalja a seggét. Az a legokosabb, ha nem
nyalsz te is. Mert ezek csak azokat veszik észre, akik nyalnak. Másokat meg sem
látnak. Azt hiheted, ez igazságos, mert azok maradnak ki, akik hátulról akartak
nyerni, de nem. Valójában taktikáznak, hogy nekik jó legyen. Idézd fel magadban
a tavalyi diplomaosztást! Emlékszel azokra a mosolyokra? Na, azok a mosolyok a
legjobban taktikázó, legjobb pókerarcok, amiket csak életedben láttál! Ők
hetven mesteri manipulátor. Az öt év alatt ők nem estek ki. A fenébe is, olyan
ez, mint egy játék! Ahol tehetséges, büszkeséggel, és erkölccsel rendelkező
felnőtteket alacsonyítanak le, és azon versengenek, ki kényszeríti többre
mindenféle ürügy mellett a szerencsétlen. – itt egy kicsit megállt, felemelte a
tekintetét, rám nézett – Kitti, a nőket még jobban kihasználják. Sok férfi
között, elképzelhetetlen, milyen dolgokat kérnek a szegény, tizenéves
lányoktól. És ők tovább akarnak jutni. Csodálom is, hogy te még nem jártál így.
-
Mert nem vagyok szép? – kérdeztem vissza
cinikusan.
-
Ebben a történetben a lényeget fogtad fel, de
ne sajnáld, hogy nem vagy egy topmodell. – egy nehéz kő esett le a szívemről:
nem hazudott, nem mondta, hogy gyönyörű vagyok, vagy ilyesmi. – Nehéz nőként élni
ezen a helyen. Fiúsnak kell lenni, be kell olvadni, de nem szabad, hogy addig
fajuljon a helyzet, hogy már veled is verekedjenek, mert azt hiszik, valóban
férfi vagy. Meg kell tartanod a méltóságod látszatát, a jégkirálynőt magadban. Nem
hányhatsz a boncoláson, mert akkor puhány vagy. Nem futhatsz el sírva, amikor a
kezedbe adják a Remmingtont. Állnod kell, és tűrnöd, ez a kulcsa az egésznek,
hogy utána telefonokat vehess fel, és autók ablakán könyökölhess be, és
mondhasd: „Jogosítvány, forgalmi engedély, személyi”. Aztán, ha tudsz valamit
kezdeni magaddal, akkor magasabbra is juthatsz, de ahhoz szintén kellenek a
kapcsolatok.
- Nem akarok manipulációs játékot. Azt akarom,
hogy azért legyek nyomozó, mert megérdemlem. – makacskodtam.
-
Kitti, ismered a dörgést. Még a jóknak is kell
a hátsó segítség, és hidd el, megkapod. Ha nem mástól, át tőlem. Tudod, mire
tettem fel ezen a helyen az életem? Hogy megtaláljam az olyanokat, mint te: az
esélytelen rút kiskacsákat, akikből egyszer majd szépséges hattyú válik, és
segítsem őket. Egy lehetetlen emberért nem hívnám fel az ORFK-t, de én
olyanokat gyűjtök, akikért érdemes. Korrupció? Igen. Jót teszek vele az
országnak? Igen. Megbántam már? Nem. Ezek a korrupt zsaruk értékes embereket
szednek ki az igazságszolgáltatás rendszeréből, én pedig az értékes embereket
próbálom megtartani.
-
Ki az értékes? – kérdeztem bele a mondandójába,
mert úgy vettem észre, szívesen beszél, én pedig mi tagadás, áhítattal
hallgattam.
-
Akár hiszed, akár nem, azok, akiknek nehéz
gyermekkoruk volt: mondjuk, verték őket. Gondolj bele, ki nyomoz szívósabban?
Aki tudja, mit élnek meg az áldozatok, vagy az, akinek elképzelése sincs róla?
Ezek az emberek mélyebben gondolkoznak, értékesebb a világszemléletük, ezáltal
ők is értékesebbek. Nem azt mondom, hogy egy normális családban felnőtt ember
nem lehet értékes: de van valami veleszületett adottsága azoknak, akik nem
átlagosak. Ezeket az embereket kutatom szüntelen.
-
Igen, ezt értem.
Nem mondom, hogy ebben a szakmában
meggazdagodsz, és boldogan élsz majd. Tudom, miért választottad. Tudom, hogy
életedben csak nevelőnőket láttál, meg rendőröket, az előbbi meg nyilván nem
akartál lenni. Én megértem, hogy rendőr lettél, és hidd el, a zsaruk a világ
legnagyobb pesszimistái, de egyben a legboldogabb emberek is: mindenből poént
tudnak csinálni, így talán pont olyan pozitívak, mint negatívak. Persze, van a
dolognak árnyoldala, de minek nincs. Gondolj bele. Te fiatal vagy, Kitti, ott a
seggeden a tojáshéj, még nem vagy az, aki leszel. Szerencsés vagy. Ha most szép
lennél, csodálatos, akkor már rég nyalnál azért, hogy maradhass. És nem
képletesen. De te még nem mutattad meg magad, így kell ezt. Ebben te vagy a
legszerencsésebb ebben az egész kócerájban. Nem tudják, hova tegyenek, mit
merjenek, mit csináljanak, úgyhogy élj ezzel! Nem sok ilyen szerencsés ember
van.
Abban
a pillanatban hittem neki, annak, amit mond, annak, hogy szerencsés vagyok.
-
Persze, te ezt most nem érzékeled. De gondolj
bele. A szépség semmit sem jelent. Jó, ezt sokan megcáfolhatják, de gondolj
bele: te most még kicsi vagy, és talpra próbálsz állni, nem foglalkozol a
külsőddel, de majd egyszer, ha ott állsz a kihallgató-szoba ajtaja előtt,
Kitti, te leszel a sorozatok rendőrnője. Kinyílik a virág, ha eljön az idő,
szirmokat bont. A természet nem téved, nem tévedett még, és a te esetedben sem
fog.
Elmosolyodtam,
ezúttal valóban, boldogan. Hihetetlen volt, hogy egy ötvenéves pasas ennyire
fel tud töltenie energiával, miközben csak beszél, de milyen igazakat!
Amilyen
leamortizálódva léptem be a kávézó ajtaján, olyan boldogan hagytam ott az
épületet és Ordassy-t. Szaladtam hazáig, nem érdekelt, hogy hülyének néznek.
Csak boldog voltam, és kész.
Az
egyik kirakatban megnéztem magam. Az óriási, csuklyás felső lógott rajtam a
farmerrel együtt, a tornacipőm elszakadt, az arcom még mindig kölyökképű volt,
a szemem sötétzöld, és nagyon, de nagyon mély. Ez volt az, amit nagyon
szerettem magamban. A szemem. Állítólag kifejező volt, én meg hittem azoknak,
akik ezt mondják. Tudtam, hogy egy nézésembe képes voltam belesűríteni mindent:
fájdalmat, kegyelmet, megbánást, félelmet, rettegést, könyört, haragot,
kéktelen dühöt, és hét igen hosszú évet.
Ahogy
Ordassy szavaira gondoltam, azonnal tudtam, hogy nem fogok kiesni. Itt maradok,
és végigcsinálom.
