Ki voltam? - 08.

Sziasztok,

Mivel az előző rész nagyon rövid lett - igazából ne haragudjatok miatta, mivel ha esetleg könyvben jelenne meg, akkor úgyis az egész prológus egy lenne, így meg szét kell szednem - így most hamarabb hozom a következőt. Remélem tetszeni fog nektek, kommentben várom a véleményeteket, építő kritikákat! 

xXx Alice

2004. november

Szerettem helyszínelő lenni. Oké, akkor, novemberben még csak egy hónapja töltöttem be ilyen posztot, de máris megszerettem. Egy két hónapos kémiai, fizikai, biológiai képzés állt mögöttem, de egy új végzettséggel a kezemben máris boldogabbnak éreztem magam. 

Szerettem helyszínelni. Olyan raj volt, amikor a kis helyszínelős táskával bevonultunk a sajtósok előtt, és már mondtuk is, hogy mi történt. Volt az egésznek egy varázsa, amit a tudásom adott: egész életemben a tiszteletre vágytam, és most tiszteltek. Adtak a véleményemre, nem kételkedtek a szavamban. Ledobhattam magamról a megbélyegzést, miszerint kisiklott életű árva vagyok. 

Azonban elégedetlen voltam. Persze, világéletemben úgy neveltek, hogy sose elégedjek meg azzal, ami van, hanem többet akarjak. Vagyis, ez körülbelül azt jelentette, hogy nekik semmi sem volt elég, én meg voltam olyan ostoba, hogy elég akartam lenni nekik. Kell azt mondani, hogy sosem sikerült?

A buszon ültem, a fülemben egy Train-szám ordított. Nem érdekelt túlságosan, mennyire hallják a mellettem ülők, meg eleve a többi ember sem érdekelt. Akkor még senki sem voltam: busszal jártam dolgozni, nem volt se kocsim, se rendes lakásom, mivel azt is béreltem. Viszont helyszínelésben jó voltam. Meg egóm is volt.

- Törpényi. – vettem fel a zsebemben rezgő telefont.

- Kassai. Baleset az M-0-on. Itt tud lenni tíz percen belül?

- Az M-0-on? – kérdeztem vissza hitetlenül röhögve.

- Nem, a kapitányságon. – közölte azzal a szkeptikus „maga buta!” hangsúllyal, de az a helyzet, hogy ebben a munkában ezt mindig meg kell kérdezni. Ha nem tisztázod az elvárásokat, még a végén a csillagokat is le kell hoznod az égről. 

- Megoldom. – közöltem magabiztosan, és letettem. Kapaszkodva előresétáltam a buszsofőrhöz, és felmutattam neki az igazolványom. – Milyen gyorsan tud beérni a BRFK-hoz? – támaszkodtam meg egy vascsőben, és megpróbáltam a lehető legmagabiztosabban nézni rá.

- Hét perc. – mondtam, de láttam rajta, hogy be van rezelve.

- Az jó, mert a főnök tíz percet adott. – válaszoltam. Kisvártatva el is fordult, és nem sokkal később meg is érkezett a buszmegállóhoz. Vigyorogva köszöntem neki, és az épület előtt álló rendőrautók egyikébe már be is pattantam, hogy mehessünk helyszínelni.

A kocsiban ülők persze hülyének néztek, mire a sofőrünk gondolkozni kezdett.

- Erre hogyan jár busz? – egyszerre mindenkinek leesett a tantusz.

- Törpényi, te eltérítettél egy buszt? – kérdezte a hátul mellettem ülő tiszt.

- Egyesek a repülőket szeretik, de a buszpályaudvar nem szövetségi hatáskör. – válaszoltam frappánsan. A négy közrendőrnek tetszett a vicc, röhögtek is rajtam, de a tisztet nem hatotta meg a humorom.

Az autópályán elég nehéz volt eljutni a baleset helyszínéig, főleg hogy a mentő és tűzoltóautók elsőbbséget élveztek. Ahogy kiszálltam a kordon mellett, a hűvös reggelen magamra terítettem a hatalmas „Törpényi – BRFK” feliratú sötétkék dzsekit és vigyorogva álltam a bemutató autósok középső ujjas mutogatásait, valamint a roppant szellemes beszólásait. Nem sok maradt meg, az évek folyamán sokat kaptam, de egy igazán. „Sarokra vele, ne útszélére!”

A kocsik hatalmas sorban torlódtak össze, az autósok pedig folyamatosan türelmetlenül dudáltak ránk, de mindez nem zavart. Élveztem. Akkoriban még nagyon kevés nő volt, a helyszínelők között is jobbára férfiak, így történhetett meg, hogy annál a balesetnél én voltam az egyetlen helyszínelőnő. Az autósok szeme kiguvadt, én pedig élveztem a figyelmet. 

A férfi kollégák először hihetetlen elutasítóak voltak, úgy viselkedtek, mint a kisgyerekek, de a legtöbben gyorsan rájöttek, hogy jófej vagyok. Beszélgettek velem, mondták a disznó vicceiket, elhívtak inni is. Már-már szokásnak számított, hogy ha valaki meglátta a kabátom hátán lévő sárga feliratot, már röhögött is, és tudta, hogy ez bizony vicces lesz.

Ki voltam? - 07.

Sziasztok, megérkeztem...

a szerelmi tragédiámból, a felvételi hajtásból, és mindenből, amivel éppen küzdök. A saját szerencsétlenségemben néha már észre sem veszem, hogy mit kéne csinálni, értitek...  Ez a rész most nagyon rövid lesz, de mivel előre meg van írva a következő, hozom holnapután-holnap! még egyszer elmondom, nekem itt nem a részek hossza a lényeg, nem nyújtani akarom, ha végzünk a prológussal, úgyis hosszabbak lesznek. :)

xXx Alice. 

Ui.: Ez a kedvenc képem Stanáról... Illetve, az egyik kedvenc. <3 *.*

2003. augusztus

Szép volt a diplomaosztás. Végül hetvenen kaptuk meg, mindegyikünket egyesével szólították ki a pódiumra, ahol átvehette az okmányt, és kapott pár kedves szót. Rajtam sötétkék kosztüm volt, és a sor elején álltam. A közönség soraiban felismertem egy egykori nevelőnőm, Ildikó arcát, aki kedvesen integetett nekem. Az árvaház küldte, hogy megnézzen. Tudtam, hogy nem magától van itt. 

Az okleveleket Ordassy adta át. Már előre mosolyogtam, amikor tudtam, hogy engem szólít majd.

- Most pedig következzen Törpényi Kitti. – hálám üldözte, hogy nem azt mondta „Kata”. Kimentem a papírért, ő pedig egy kézfogást követően átnyújtotta nekem. Boldog volt. A tekintete pedig biztató. 

Szóval így kezdődött el a nagybetűs életem. Meg kell mondanom, büszke voltam magamra: diplomás, fiatal nő lettem, a nyár végére pedig lett egy saját lakásom is, igaz, hitelre, de nem érdekelt. Megpróbáltam barátságossá tenni, kicsinosítani. Megpróbáltam élni.

Ordassy betartotta az ígéretét: szerzett nekem egy helyet járőrként a BRFK-nál. Cserébe én leszoktam a drogokról. Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam, mikor nem volt rá pénzem, nem hiányzott, bár kétségtelen szerettem. Kaptam egy csini egyenruhát, meg egy fakabát társat, hogy együtt járjuk Budapest utcáit, a rosszfiúkat keresve. 

Aha, majdnem. Vagy igazoltassunk az út szélén állva. Nekem egész jól ment, augusztusra már szövegem is lett, amit egyfolytában mondogattam: „Jogosítvány, személyi, forgalmi.”. Oké, nem eredeti, de elvoltam vele, egyszóval én boldog voltam járőrként. Kaptam fizetést, volt rendszer az életemben, élhettem. Végre felnőttnek éreztem magam, egész életemben erre vártam. 

A társam Vilinek hívták: alacsony volt, és piszkafa. Szeretett viccelni, elvoltunk, de sosem tudtam, mikor bújuk majd elő belőle a komolyság, így mindig féltem, hátha rosszul reagál egy-egy morbid poénra. Mert én aztán szerettem a morbid humort! A halállal akkor poénkodsz, ha félsz szembesülni vele, mondta Ordassy, és közölte, hogy meg kellene ismerkednem a holtakkal. Nem értettem, mire akar kilyukadni. 

Ki voltam? - 06.

Sziasztok!

Igen, késtem egy napot, de mentségemre, tegnap volt egy kis dolgom. Le kellett mosnom a kimosható vörös festékes a hajvégeimből, de legnagyobb örömömre nem sikerült teljesen, így végeiben vörös maradtam. :P Holnap újra festem, ugyanis két szabadnapom van, arra pedig pont jó lesz. Egyszerűen imádom ezt a frizurát, ez az enyém.

Ez a rész már kicsivel hosszabb lett az előzőnél. Nem azért írtam rövidet, mert nem volt időm, vagy igénytelen vagyok, hanem mert ezt ennyire terveztem. Nem kell ide az elejére annyi fakszni, nem akarom húzni a karakterérték miatt. 

De akkor kezdjük is, jó olvasást!

xXx Alice...

Ui.: A képen Stana Katic, Kitti megtestesítője látszik, én így képzelem el Kittit életének ebben a szakaszában. 

2002. január

Miután túléltem egy félévnyi politikát, csak egyre jobb és jobb tantárgyak jöttek: fegyverismeret, harcművészet, toxikológia, anatómia és végül a drogismeret. És akkor még nem is említettem a következő, szeptembertől következő félév új tantárgyait. Ezeket mind tanultam, elvoltam velük, de igazából a gyilkossági nyomozásokra vonatkozó tantárgyakat kerestem.

Aztán új felfedezéseket tettem: Magyarország legnagyobb drogtanyája a Rendőrtiszti Főiskola. Oké, ez drasztikus, de ez van. A pillanat, amikor elénk rakták a drogokat, és azt kérték, jellemzők alapján mondjuk el, mik lehetnek. Interaktív, nem anyagot darálós feladatnak bizonyult, természetesen belementünk, és próbáltunk részt venni benne, nehogy az legyen, hogy az oktató megharagszik ránk, hogy nem veszünk részt, és akkor diktál.

Az elején magától értetődően a könnyebbekkel kezdte: csak sorolta a jellemzőket: mellékhatása jellemzően a nyugodtság, testnyílásba kell felszívni… Erre egyetlen ember volt, aki lekiáltott a sorokból, hogy „Kokain!”. Én. Már akkor is eltaláltam. Persze, abban a pillanatban nem tudtam, hogy valóban többször fogok találkozni ezzel a szerrel, mint egypár röpke órán, de ez mellékes.

Az oktató lehívott minket, hogy szívjunk bele. Mindenkinek kimért egy nagyon kicsit, és fel kellett szívnunk, meg kellett tapasztalnunk, milyen érzés.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett az illata. Finom volt, határozottan nagyon finom. Mármint nem az íze, a tapintása. A hatása pedig… Nem, nem szeretnék róla beszélni. Egy élmény volt, ha ezt lehet így kifejezni. Ismertem valamennyire a drogokat, az árvaházba sokszor hoztak be olyan gyerekeket, akik drogosok voltak egykor, ők meséltek néhány érdekes dolgot. Én pedig csak hallgattam.

Ezt először elég nehezen vallottam be Ordassy-nak. Nem akartam, hogy megvessen, hogy azt higgye, máris rossz útra tértem. Aztán előhuzakodtam vele. Elmondtam neki, hogy szívesen kokainoznék. Nem, nem lepődött meg.

-          Kitti, velem ugyanezt csinálták akkor. Tudd meg, hogy ez nem azért van, hogy felismerd az anyagot! Ez azért van, hogy drogos legyél. Ők ezzel nem jót akarnak neked. Vésd jól az eszedbe. – közölte komoran.

-          Szóval ők most a markukba röhögnek, és azon fogadnak, hogy melyik harmadikos bukik le a kokainfogyasztás miatt? – kérdeztem.

-          Igen. Tudod, ha kokaint találnak nálad, azonnal kicsapnak. Ez a szűrő. Ha rájönnek, hogy drogozol, akkor a „kicsapott tíz” között leszel. Tudod, meg kell tartanod magadon azt az ostoba manipulatív mosolyt. Nem szabad rászoknod a szerre.

-          Értem. – bólintottam. Valóban tudtam, mivel járna, ha drogozni kezdenék: az egészet, amiért eddig harcoltam, romba döntené.

-          Már csak két és fél éved van hátra, ezt még ki kell húznod ebben az iskolában, aztán mehetsz, amerre látsz. Lesz helyed, meglátod. – kacsintott, én pedig tudtam, mire gondol. Arra, amit mondott. Hogy a számára tehetségesnek tűnőket kiemeli, elindítja. Még mindig annak tart! Ez nyugtatott csak, más nem. Nem találtam semmi pozitív dolgot az életemben, ami miatt reménykedhettem volna. Egyedül Ordassy tartotta bennem a lelket.

Persze, gondolom senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy rászoktam a szerre. Egyszerű volt az egész, mint a karikacsapás. Árulták a koleszban, árulták a bulikban, én meg, hát rászoktam. Ordassynak nem mertem elmondani, mert féltem, hogy elítél, és nem tart alkalmasnak. Nagyon, de nagyon féltem. Az akkori életemben nem volt semmi, aminek elvesztése kiakasztott volna. csakis Ordassy bizalma volt nekem fontos. De az nagyon.

Szóval fontos volt, hogy bízzon bennem. Az emberi kapcsolatok alapja úgyis a bizalom volt, én bíztam benne, az övét szerettem volna elnyerni, megtartani. Másokéra úgysem számítottam, mivel emocionálisan leépültem: képtelen voltam kapcsolatokat kialakítani. Nem tudtam, hogyan barátkozhatnék: csak úgy menjek oda valakihez, és kezdjek el vele csevegni? Beszélgessek? Esetleg interneten?

Először arra jutottam, hogy figyelnem kellene az embereket. Hogyan is teremtenek kapcsolatot, hogyan szólnak a másikhoz? Mint egy tanulmány, úgy fogtam fel az egészet. Felültem a buszra, zenét hallgattam a telefonomon, de néha-néha kikapcsoltam, és az embereket hallgattam: a mellettem lévő széken egy fiatal lány ült, aki egy másikkal beszélgetett. Szlenget használtak, mindkettőjüknek szőke haja volt, festett, kivágott ruhájuk és magabiztos megjelenésük. Rögtön levágtam, hogy nem rögtön ismerték meg egymást. Talán iskolatársak lehettek.

Aztán egy férfi adta át a helyét egy idős asszonynak. A néni megfogta a pasas kezét, úgy hálálkodott neki, majd rögtön a csípőproblémáiról kezdett beszélni. Aranyos volt a hálálkodás, érdeklődve figyeltem. A pasi végül leszállt. Aha, szóval köszönetnyilvánítással is lehet barátkozni.

Mások, akik egymás mellett ültek, nem szóltak egymáshoz. Titkon reméltem, hogy valaki rám néz majd, de aztán rájöttem, hogy nem lehetek valami bizalomgerjesztő az arcomba lógó csuklyámmal, meg a göndörösen tekergőző sötétbarna hajammal. Rövid volt, mert zavart volna a hosszú. Zavart volna a terepgyakorlaton, a lőtéren. Ez praktikusabb volt.

A kollégium tömve volt, én igyekeztem kerülni a tekinteteket. Csak bementem a szobába, és magamra zártam az ajtót. Vivien, a szobatársam úgyis be tud jönni, másnak meg nem kell.

Kicsi, kétszemélyes szoba volt, minimál-berendezéssel és fehér falakkal. A bútorok feketék voltak, de csak a leglényegesebbek: két ágy, két polc, két ruhásszekrény és egy nagy asztal. Mellette sárgás hűtő árválkodott.

Lehuppantam az ágyamra, és egy roppant érdekes beszélgetést folytattam le magammal, arról, hogy vajon mi lesz holnap a lőgyakorlaton. Válaszoltam magamnak, kétféle véleményem versenyeztettem meg két ember között. Roppant izgalmas volt magammal veszekedni. Másokat legyőzhettem szópárbajban, de magam nehezebb volt: meggyőzés, elvek, úgy, hogy mindkét oldal nyerni akart. 

Ki voltam? - 05.

Sziasztok, megérkeztem!

Tudom, nagyon sokat késtem, de mentségemre legyen mondva, a gépem javítóban volt Pesten, és ma kaptam vissza, és persze, hogy erre volt lementve a következő rész.

Ez a rész egy pöppet rövid lett, de mint mondtam, ezek még nem igazán részek, inkább csak töredékek, és vannak kisebb töredékeim is. Ez például az. Láthatjátok, mér 2001-nél járunk, már csak tizenegypár év, és vége a prológusnak.

Jó olvasást! xXx

2001. szeptember

Lehet, hogy könyörtelenül hangzik, de én ámulattal néztem a 9/11-ről szóló híradásokat. Ilyet akartam Magyarországra is, hogy én nyomozhassak a terroristák után, én hallgathassak ki, hős lehessek, izgalmas lehessen az életem. 

Azt szerettem a legjobban a sulimban, hogy csak egy félévet kellett politikát tanulnom. A harmadik évem első félévét áldoztam fel rá, de be kellett vallanom magamnak, hogy a sok idióta pénzügyis szöveg mellett még élveztem is. Azért azt hozzá kell tenni, hogy mivel bűnügyi nyomozónak tanultam, alap volt, hogy a drog, a gyilkossági, a pénzügyis, a belsős és a politikai nyomozás alapjait is kitanulom, de szerencsére az utóbbiból annyira nem volt sok. 

Így történhetett az, hogy amikor a híreket néztem, a két Boeinget ahogy belecsapódnak az ikertornyokba, rögtön tudtam: ezek után légitársaságok fognak tömegesen bezárni, az utazási kedv csökken, Amerika csinál magának egy új szakszervezetet, hogy mindenre legyen, én pedig levehetem a WTC-t a turista-látványosságok-amelyeket-meg-akarok-nézni listámról. 

De ez a szeptember nem csak emiatt maradt meg. Hanem mert a harmadik évemet kezdhettem a főiskolán, és tartottam a hátam. Edzettem, harcoltam, hősiesen nem dobtam ki a taccsot a boncolásokon, a hullaszemléken, és nem nyaltam be senkinek. 

- Tudod, Kitti, én már sok ronda ügyet láttam, és biztos vagyok benne, hogy te is sokat fogsz még látni. Tudod, hol képzellek el? Vezető nyomozóként valahol. Nem irodista főnökként, hanem valami olyan vezető helyen, ahol egyszerre mehetsz terepre, kiélheted magad, és parancsolhatsz. A sorozatok rendőrnői, már megint! Látom magam előtt, ahogy kávéval a kezedben sétálsz le a helyszínre, utasítgatsz embereket, és ők szót fogadnak neked, majd besétálsz az irodába, és mindenki ámulattal néz rád. Ez leszel te, Kitti. Én tudom. Ne! – mondta, amikor látta, hogy nyitom a szám – Ne mondd, hogy nem. Kitti, én tudom. Sok embert ismerek, és te tipikusan az vagy, aki oda fog jutni. És tudod, honnan? A szemedből. Ez a tekintet, ahogyan hallgatsz, és mindent elraktározol magadban. A következő pillanatban a pillantás, amire a bűneimet vallanám be neked. Aztán jön az erős, méltóságteljes oldalnézés, a flegma villanás a szemedben. Az emberek szemében látom, mennyire lesznek jó rendőrök.

- Be vagy tépve. – nevettem fel hitetlenül.

- És akkor, ha igen? – kérdezett vissza, de tudtam, hogy nem drogos, csak azért mondta, hogy bizonyítsa, még úgy is igaza lenne, ha éppen úgy húsz pirula Lude-t nyomott volna be. – Mit érsz vele, ha úgy is tudod, hogy így lesz? Látom a szemedben! Ott a kétkedés, az akarat, minden ami ehhez a munkához kell. Hidd el, másra sincs szükséged, csak a tekintetedre, és aki számít, aki nem, félreáll. Ránézel, és önmaga adja fel a grabancát. Minden a szemben dől el. Meg persze agyban, de az agykontrollt akárki megtanulhatja, akárki az elméje ura lehet. De a szem, az nem változtatható. Azzal születni kell.

- Ez a „születni kell rá” dolog nem nyugtat meg. Mi van, ha én valamire nem születtem, amire csak születni lehet?

- Mire akarsz születni? Ezt kell megválaszolnod magadnak, aztán döntsd el, születtél-e rá. Kitti, nem lennél itt, ha nem bíznék meg benned, abban amit teszel, abban, amit tenni fogsz. Olyan rendőr leszel, hogy akármi disznó dolgot csinálsz, nem rúgnak majd ki, mert szükségük van rád. Ennek a mocskos világnak szüksége van egy Törpényi Kittire, aki a szemük közé köphet röhögve, miközben ebből semmi baja sem származik. És én ezt tudom.

- Te tudod. De én nem. – nevettem fel. – Akkor most elmondom, én hogy érzem. Jellemtelen vagyok, sem végleges, sem semmi, mindig mást akarok. Nincs stílusom, nem vagyok egyfajta. Akárki tudnék lenni. Ha azt mondanád, most éppen angol arisztokratát játsszak, akkor elhitetem veled, hogy amit teszek az jó. De ha éppen azt mondod, hogy az ellenkezője legyek, simán veszekednék saját magammal. Az tudok lenni, akit mondanak, és ez zavar. Egyvalaki akarok lenni.

- Kitti, ez a legcsodásabb tulajdonság, amivel csak meg lehetsz áldva. Lépj ki a szerepedből, pihentesd Kittit, legyél valaki más. Hidd el, ez a szakma túlélési módszere. Sokan akarnak így születni. Sokan akarnak szinte skizofrén módon gondolkodni. – jó is volt, hogy így fejezte be, mert ha még egyszer azt mondta volna, hogy én erre születtem, kitekertem volna a nyakát, hogy nem, én a szerencsétlenségre születtem – akárhogy is felvidított és meggyőzött. 

Ki voltam? - 04.

Huhh, sziasztok!

Már több, mint egy hete, hogy új részt hoztam Nektek, most azonban olvashatjátok a prológus negyedik fejezetét. Remélem tetszeni fog, kérlek titeket, hogy mondjátok el a véleményetek. 

Jó olvasást!

1999. október

Nem szórtak ki, bent maradtam a száztíz ember között. Persze, ahogy remélni lehetett, tíz évfolyam és csoporttársunk csak úgy eltűnt, többet nem is hallottunk róluk. Az előadók ködösítettek, de mind tudtuk, hogy mi van. Most komolyan, ha valakinek nem lenne gyanús, akkor gondolkozzunk el: Melyik analfabéta ne venné észre, hogy minden évben pont tízzel vagyunk kevesebben?

Nem mertem hivatalosan megkérdezni senkitől sem mindezt, mert a végén még szabályt bontanának, és az idén tíz, plusz egy embert dobnának ki. A plusz természetesen én lennék, nehogy túléljek öt évet ezen a főiskolán.

Egyetlen emberben bíztam, akitől mindezt meg is kérdeztem. Ordassy Károly alezredes volt az, aki elméletben oktatott minket a fegyverhasználatról. Ordassy igazi fess férfi volt, magas, szálkás, mindig egyenruhában, sokkal fiatalabban a koránál. Meg nem mondtam volna róla, hogy majdnem ötven éves.

Szóval ő leült velem szemben, és kiöntötte nekem a szívét: mesélt a korrupcióról, mindarról, ami a falak mögött folyik. Az igazságszolgáltatás mélygödreiről, patkánylyukairól, buktatóiról. Szeptember első felében még csak előadásszünetekben beszélgettünk az étkezőben egy csésze kávé mellett, de a hónap végére már máshol is találkoztunk: kávézókban, reggelizőkben, sőt, egyszer a McDonald’s-ban is, pedig ki nem néztem volna belőle, hogy egyszer csibeburgert zabálva látom.

Kedves volt, megértett. Meséltem neki a problémáimról, tudta az árvaházi történetem, neki nem hazudtam. Képtelen lettem volna, hiszem a szeme, a nézése is vallatott, de valami olyasmit üzent, hogy „Csak az igazat!”. Biztos voltam benne, hogy a kihallgatásoknál alkalmazta ezt nézést. El akartam tanulni tőle.

-          Kitti, az a helyzet, hogy ebben a világban minden a kapcsolatokon múlik. Ha egy diák bekerül ebbe az iskolába, először megkeres valakit, akivel jó barátságot köt, így maradhat bent a második évben is, majd a harmadikban is. Persze, az előadók néha mindezt kihasználják. A seggét is ki kell nyalnod, csak úgy adja meg neked, amire vágysz, de van, hogy azt sem. Kidobat, és mindenkivel elhiteti, hogy te nem akartad eléggé, majd jön a helyedre valaki más, aki ugyanúgy kinyalja a seggét. Az a legokosabb, ha nem nyalsz te is. Mert ezek csak azokat veszik észre, akik nyalnak. Másokat meg sem látnak. Azt hiheted, ez igazságos, mert azok maradnak ki, akik hátulról akartak nyerni, de nem. Valójában taktikáznak, hogy nekik jó legyen. Idézd fel magadban a tavalyi diplomaosztást! Emlékszel azokra a mosolyokra? Na, azok a mosolyok a legjobban taktikázó, legjobb pókerarcok, amiket csak életedben láttál! Ők hetven mesteri manipulátor. Az öt év alatt ők nem estek ki. A fenébe is, olyan ez, mint egy játék! Ahol tehetséges, büszkeséggel, és erkölccsel rendelkező felnőtteket alacsonyítanak le, és azon versengenek, ki kényszeríti többre mindenféle ürügy mellett a szerencsétlen. – itt egy kicsit megállt, felemelte a tekintetét, rám nézett – Kitti, a nőket még jobban kihasználják. Sok férfi között, elképzelhetetlen, milyen dolgokat kérnek a szegény, tizenéves lányoktól. És ők tovább akarnak jutni. Csodálom is, hogy te még nem jártál így.

-          Mert nem vagyok szép? – kérdeztem vissza cinikusan.

-          Ebben a történetben a lényeget fogtad fel, de ne sajnáld, hogy nem vagy egy topmodell. – egy nehéz kő esett le a szívemről: nem hazudott, nem mondta, hogy gyönyörű vagyok, vagy ilyesmi. – Nehéz nőként élni ezen a helyen. Fiúsnak kell lenni, be kell olvadni, de nem szabad, hogy addig fajuljon a helyzet, hogy már veled is verekedjenek, mert azt hiszik, valóban férfi vagy. Meg kell tartanod a méltóságod látszatát, a jégkirálynőt magadban. Nem hányhatsz a boncoláson, mert akkor puhány vagy. Nem futhatsz el sírva, amikor a kezedbe adják a Remmingtont. Állnod kell, és tűrnöd, ez a kulcsa az egésznek, hogy utána telefonokat vehess fel, és autók ablakán könyökölhess be, és mondhasd: „Jogosítvány, forgalmi engedély, személyi”. Aztán, ha tudsz valamit kezdeni magaddal, akkor magasabbra is juthatsz, de ahhoz szintén kellenek a kapcsolatok.

-    Nem akarok manipulációs játékot. Azt akarom, hogy azért legyek nyomozó, mert megérdemlem. – makacskodtam.

-          Kitti, ismered a dörgést. Még a jóknak is kell a hátsó segítség, és hidd el, megkapod. Ha nem mástól, át tőlem. Tudod, mire tettem fel ezen a helyen az életem? Hogy megtaláljam az olyanokat, mint te: az esélytelen rút kiskacsákat, akikből egyszer majd szépséges hattyú válik, és segítsem őket. Egy lehetetlen emberért nem hívnám fel az ORFK-t, de én olyanokat gyűjtök, akikért érdemes. Korrupció? Igen. Jót teszek vele az országnak? Igen. Megbántam már? Nem. Ezek a korrupt zsaruk értékes embereket szednek ki az igazságszolgáltatás rendszeréből, én pedig az értékes embereket próbálom megtartani.

-          Ki az értékes? – kérdeztem bele a mondandójába, mert úgy vettem észre, szívesen beszél, én pedig mi tagadás, áhítattal hallgattam.

-          Akár hiszed, akár nem, azok, akiknek nehéz gyermekkoruk volt: mondjuk, verték őket. Gondolj bele, ki nyomoz szívósabban? Aki tudja, mit élnek meg az áldozatok, vagy az, akinek elképzelése sincs róla? Ezek az emberek mélyebben gondolkoznak, értékesebb a világszemléletük, ezáltal ők is értékesebbek. Nem azt mondom, hogy egy normális családban felnőtt ember nem lehet értékes: de van valami veleszületett adottsága azoknak, akik nem átlagosak. Ezeket az embereket kutatom szüntelen.

-          Igen, ezt értem.

       Nem mondom, hogy ebben a szakmában meggazdagodsz, és boldogan élsz majd. Tudom, miért választottad. Tudom, hogy életedben csak nevelőnőket láttál, meg rendőröket, az előbbi meg nyilván nem akartál lenni. Én megértem, hogy rendőr lettél, és hidd el, a zsaruk a világ legnagyobb pesszimistái, de egyben a legboldogabb emberek is: mindenből poént tudnak csinálni, így talán pont olyan pozitívak, mint negatívak. Persze, van a dolognak árnyoldala, de minek nincs. Gondolj bele. Te fiatal vagy, Kitti, ott a seggeden a tojáshéj, még nem vagy az, aki leszel. Szerencsés vagy. Ha most szép lennél, csodálatos, akkor már rég nyalnál azért, hogy maradhass. És nem képletesen. De te még nem mutattad meg magad, így kell ezt. Ebben te vagy a legszerencsésebb ebben az egész kócerájban. Nem tudják, hova tegyenek, mit merjenek, mit csináljanak, úgyhogy élj ezzel! Nem sok ilyen szerencsés ember van.

Abban a pillanatban hittem neki, annak, amit mond, annak, hogy szerencsés vagyok.

-          Persze, te ezt most nem érzékeled. De gondolj bele. A szépség semmit sem jelent. Jó, ezt sokan megcáfolhatják, de gondolj bele: te most még kicsi vagy, és talpra próbálsz állni, nem foglalkozol a külsőddel, de majd egyszer, ha ott állsz a kihallgató-szoba ajtaja előtt, Kitti, te leszel a sorozatok rendőrnője. Kinyílik a virág, ha eljön az idő, szirmokat bont. A természet nem téved, nem tévedett még, és a te esetedben sem fog.

Elmosolyodtam, ezúttal valóban, boldogan. Hihetetlen volt, hogy egy ötvenéves pasas ennyire fel tud töltenie energiával, miközben csak beszél, de milyen igazakat!

Amilyen leamortizálódva léptem be a kávézó ajtaján, olyan boldogan hagytam ott az épületet és Ordassy-t. Szaladtam hazáig, nem érdekelt, hogy hülyének néznek. Csak boldog voltam, és kész.

Az egyik kirakatban megnéztem magam. Az óriási, csuklyás felső lógott rajtam a farmerrel együtt, a tornacipőm elszakadt, az arcom még mindig kölyökképű volt, a szemem sötétzöld, és nagyon, de nagyon mély. Ez volt az, amit nagyon szerettem magamban. A szemem. Állítólag kifejező volt, én meg hittem azoknak, akik ezt mondják. Tudtam, hogy egy nézésembe képes voltam belesűríteni mindent: fájdalmat, kegyelmet, megbánást, félelmet, rettegést, könyört, haragot, kéktelen dühöt, és hét igen hosszú évet.

Ahogy Ordassy szavaira gondoltam, azonnal tudtam, hogy nem fogok kiesni. Itt maradok, és végigcsinálom.

Ki voltam? - 03.

Megérkeztem!

Itt is lenne Nektek a prológus harmadik része. Remélem tetszik majd mindenkinek. Azt azonban elmondom, hogy ezek a prológusrészek nem feltétlenül történést fejeznek ki, ezek mesélnek. Igen, tudom, ez egy hosszú prológus, de képtelen vagyok lerövidíteni. Ennek a történetnek ez kell, és ezt fogja kapni. 

Ui.: Ezt a képet féltem iderakni, mert átvitt jelentése van, és remélem mindenkinek leesik majd. :)

Jó olvasást!

1999. június

Az 1999.-es nyár volt az első, amit árvaház nélkül töltöttem, azután a hét keserves év után. Egyszerre nagyon boldognak és felszabadultak éreztem magam, csak úgy szárnyaltam: munkát vállaltam egy könyvesboltban, és ebből a fizetésből fent tudtam tartani magam, de arra gondoltam, a következő szünidőre már valami pincér-állás után kellene néznem, hiszen a jatt sokat nyom a nettón.

Albérletbe költöztem a kollégiumból, és ott is szándékoztam maradni a nyár végéig, majd újra ingyenes ellátásban kollégista lenni. Mindent megtettem, hogy a következő évben jobb legyek: gyakoroltam a tudatom kizárását, hogy egy másik idősíkon lehessek, futni jártam reggelente és néha esténként is, igyekeztem egészségesen táplálkozni. Ezen a nyáron határoztam el, hogy rendben leszek, és képes leszek majd újra nevetni, barátkozni, embereket megismerni, társalogni, bár a napjaim nagy részét, a könyvesbolti vevőkön kívül egyedül töltöttem. De nem zavart, mert sok mindent szerettem volna pótolni: könyveket olvasni, filmeket nézni, sorozatokat bámulni, magamban énekelgetni. Megpróbáltam szervezni az életem.

Hallottam történeteket attól, hogy a bűnügyi nyomozó szak első éve piskóta. A második évben esnek ki a jelöltek. Roppannak össze. Nem hittem, hogy velem ez megtörténhet, de minél jobban megpróbáltam felkészülni rá. Kötelező órákban látogattam a főiskola pszichológusát, és ahol csak tehettem, rendőrökkel beszélgettem. Valamiféle öntréningen vettem részt, saját szervezéssel, és nem ismertem kegyelmet magammal szemben. Szinte E/3-adik személyben szólítottam fel magam a folytatásra, a nagyobb hajtásra. Kiabáltam magammal, hogy lelki békém legyen, hajtottam azért, hogy legalább látszatra normális legyek.

Valahol a lelkem mélyén azonban tudtam, hogy sohasem lehetek „egy arc a tömegben”. Pedig mennyire akartam elveszni! Hogy senki se lásson, hogy megbújhassak, de mégis mindenhol ott legyek, majd egy szép napon kitűnni valami igazán csodálatos dologgal, hogy az emberek azt mondhassák: „Jé, ez az a lány…”. De rám maximum az árvaházi alkalmazottak, a szociális munkások használták a csodálkozó kifejezést, amikor megtudták, hogy főiskolára járok, lakásom van. Ők ennyit láttak, pedig az egész mögött jóval több volt. Ők azt hitték, az enyém affajta sikertörténet az esélytelenről. Ők nem látták a magányos estéimet és éjszakáimat, az egyedül töltött nappalokat. A fenébe, pedig ha az ő szemszögükből nézem, sikertörténet voltam! Öngyilkos merénylők gyereke, aki ahelyett, hogy egy pszichiátrián öregedne meg, inkább tanul, dolgozik, éli a világát! Milyen könyvbe illően fordult jobbra a sorsom, erről egy egész életrajzi regényt kellene írni, pedig akkor még csak tizenkilenc vagyok. Ez nekem valami olyasmit jelentett, hogy velem tizenkilenc év alatt több dolog történt, mint mással harminchat alatt, és erre egyszerre voltam fenemód büszke – természetesen csak addig, amíg meg nem kérdezték, mi volt az a sok dolog – és akartam rejtegetni.

Aztán jött a következő szint: a hazugságok. Azt mondják, hogy minden Wall Streeten dolgozónak hazugság az egész élete, akkor én minden bizonnyal odavaló lennék: mindenféle boldog emléket találtam ki magamnak, hogy az apámmal játszom a kertben, hogy anyámmal vásárolni megyünk… És a legrosszabb, hogy elhittem őket, és úgy éltek előttem, mintha valósak lennének!

Aztán persze lassacskán rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen ezzel a problémával: más sünök, sőt, irodai alkalmazottak, politikusok is használják ezt a módszert arra, hogy kizárják a valóságot, és a munkájukra tudjanak koncentrálni. Hát, ez a hír sem dobott sokat az önbecsülésemen. Mégis, kit vidítana fel, ha a politikusokkal egy csoportba sorolnák? Hát, ebben beálltam a sorba, nem esett jól, pedig tudtam, hogy képes vagyok durvábban hazudni akármelyiküknél. Csak mondják, mit hitessek el az emberekkel, és megcsinálom.

Úgy éreztem, van esélyem az életre. Mégis, miért ne lehetne? Számtalan árvaházból kikerült gyerek él a világon, egyesek magasabbra jutottak, mint várták, mások – a gyengék – a földbe tiporva güriznek valami éjjel-nappaliban. Nekem mindig azt mondták, erős vagyok. Persze, biztosan, csak én nem tudok minderről.

Titokban sokszor gondoltam azokra a képeslapokra, amelyeket az árvaház kapott a már kikerült gyerekektől. Én is akartam egy ilyet küldeni, azzal a felirattal, hogy rendőr lettem, boldogan élek, mert szeretem a munkám. Már a kép is megvolt, hogy milyen lenne az eleje: a BRFK épületét ábrázolná, bár nem hiszem, hogy olyat akárhol is lehetne találni, és külön kék töltőtollat vennék, hogy azzal írhassak rá, gyöngybetűkkel. Olyasmi lenne a szöveg, hogy:

„Kedves Zalaegerszegi Nevelőnők!

Köszönöm azt a hét évet, amelyet maguk mellett tölthettem. Nem mondom, hogy kellemes volt, mert hát melyik gyereknek lenne az, de határozottan azt mondom, hogy jobb volt, mint másoktól hallottam. Szóval, azért írok, hogy elmondjam, jól vagyok: felvettek a Rendőrtiszti Főiskolára, így most Bűnügyi nyomozó szakon tanulok, végeztem az első két félévemmel. Amikor bekerültem, sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. Imádom ezt a helyet, a lakásom, az életem! Köszönöm a hét évet!

Csókolja Magukat: Törpényi Kata

Kár, hogy a „levél” több hazugságot tartalmazott, mint igazat.

Például sosem köszönném meg azokat az éveket. Hálátlannak tűnhetek, de valóban nem kaptam tőlük semmit, amit köszönnöm kéne. Adtak enni, de tudom, hogy szereztem volna. Volt ágyam, de tudom, nélkülük is lett volna. Ezeken kívül pedig csak bunkóztak velem. Ragaszkodtak a régi szoknyákhoz minden vasárnap, nem engedtek ki az udvarra, ha esett, pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy megtudjam, mi is az az eső! A kikerülés után folyamatosan áztam, a legjobb dolog lett az életemben.

A másik, hogy sosem hallottam még más árvaházi gyerekek meséit, hogy vajon milyen lehet nekik, így nem volt összehasonlítási alapom. És nem is voltam kíváncsi semmiféle sorstárs meséire, inkább el akartam felejteni ezt az egészet.

Kár, hogy semmi sem könnyítette meg. És mi lenne egy valódi, igazi levélben, amiben elmondanám, hogy érzek?

„Kedves nevelőnők!

Maguk engem írás órán mindig arra tanítottak, hogy akit tisztelünk, annak nem csak a nevét, hanem a megnevezését és nagybetűvel kezdjük. Nos, ennek fényében írtam az első sort, remélem veszik a célzást. Gondolom, azt hiszik, most elmondom, milyen jó életem lett, a kitalált filmem a Broadway-en van, befutottam a Wall Streeten, vagy esetleg sokat nyertem tőzsdén – mert persze mindenki ilyen siker sztorikkal jön, ha arról kell mesélnie, milyen is az élete. Egy szép történet az esélytelenről. Nos, akkor én is elmesélem, nekem milyen az életem.

Augusztus harmincadikán tövig lerágtam a körmöm, úgy izgultam, hogy mégis mennyi esélyem lesz egy olyan csoportban barátokat találni, ahol száztizenkilencből – merthogy egy én vagyok – száztizenkilenc férfi. Vagy, ha nagyon pozitív akarok lenni, talán egy nőre számítottam. Nem, nem félek a férfiaktól, de frusztrált a tudat. Másnap a poklok poklát éltem át, mert valahogy mindenki kinézett a tömegből. Persze, hogy a bűnügyi nyomozó szakon egyedül voltam nő. Hogyisne!

Októberben beküldtek a halálkamrába, majd fokozatosan szétszedték az idegeim: szívjátok meg a kokaint, hogy megnézzétek, milyen is a szaga, menjetek be a rohadó hullákhoz, nézzétek meg, milyen a szaga, menjetek be egy boncolásra, nézzétek meg milyen is a szaga! Persze, ezek után a hűtőm szagán sem akadok ki, köszönöm, kedves Rendőrtiszti Főiskola!

Ezen a nyáron albérletben lakom, mert nincs pénzem lakásra, augusztusban újra kollégista leszek. Dolgozok, többet, mint egy ló, edzek, hogy ne hulljak ki. Jövőre a százhúszból csak száztíz folytatja. Persze, nem hivatalosan rostálnak, hanem feketén: tíz emberre ráhúznak valami kifogást, és elküldik, mert amúgy nem tartják odavalónak. Én nő vagyok. Számoljanak: mennyi az esélyem arra, hogy ha innen kicsapnak, valahol még lehet életem?

Mindenkit csókol: Törpényi Kitti

Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha pár év múlva a pszichiátria címéről érkezik a levelem, benne azzal az össze-vissza, jellemtelen, végletes kézírással, aki a személyiségzavarosokat jellemzi, meg ezzel a szöveggel: „Skizofrén vagyok, az életem szépséges, köszönöm, hogy maguknál élhettem hét évig!”

Szerintem szívinfarktust vagy sokkot kaptak volna.

Újra kéne gondolni ezt a dolgot, kéne írni egy ilyet is. 

Ki voltam? - 02.

Sziasztok!

Megérkeztem újra, a prológus második részével, amely remélem elnyeri a tetszéseteket. Lehet, hogy kissé rövidnek tűnhet, de a prológusban lesznek ilyen részek, talán több is. Még nem tudom, pontosan hány ilyen kis prológus lesz, mert az már megvan, hogy miket akarok leírni, de azt nem tudom, hány fejezetre sikerül majd. 

De ez mindegy is:

Jó olvasást Nektek! :)

1998. október

- A sötét és szűk terekben való üldözéseknél a legfontosabb, hogy a nyomozó minden érzékszerve éber legyen. Nem szabad elkalandoznia a figyelemnek, folyamatosan az célszemélyen kell járnia az eszünknek, közben pedig muszáj két részre bontanunk az érzékelést. Az egyik folyamatosan a célszemélyre koncentrál, a „belsőre”, a másik pedig a „külsőre”, ahol éppen a jelenben élsz. Ezt a mesterlövészek általában egy rájuk kifejlesztett módszerrel érik el: ők a fegyver előtt ülnek, és várnak. Közben a figyelt személlyel találnak ki történeteket, magukat is beleképzelve, például kocsit mosnak, bevásárolnak, vagy akármilyen közös tevékenységet végeznek. Ezáltal folyamatosan ott vannak az áldozattal. Ők ezt hetvenkét óráig simán fent tudják tartani. Természetesen a módszerek tárháza óriási, ez csak az egyik. Maguknak is így kell figyelniük, azonban a mesterlövészek könnyebb helyzetben vannak, ők ülő helyen, egy rögzített fegyverrel vadásznak, maguknak azonban mozogniuk kell, stukkerrel, mindenre sokkal jobban figyelve. Ma ezt fogjuk elkezdeni tanulni. A maguk feladata, hogy a szimulációs feladat során az ösztöneiket tegyék próbára, ez alapján osztjuk majd magukat csoportokra, teljesítmény szerint, hogy együtt fejlődhessenek. Kezdhetjük! – kiáltotta az oktató. A csendes, szinte már kísérteties pesti épületben visszhangzott, szinte bele is remegtek a vékony falak. A kiszuperált társasházat a főiskola vette meg, hogy a jövő rendőreit itt képezzék. Nem igazán hasonlított arra az épületre, amelyet a külseje alapján képzeltem el.

Kívülről szépnek tűnt, már-már egyszerűnek, olyan tipikus lakótelepinek: kissé omladozó korlátok, sárgára festett falak, az ablakokban elszáradt növényekkel teli virágládák, az ablakokat azonban leszikszalagozták, és hatalma alumíniumtáblákat helyeztek a fény útjába. Csak az előcsarnokban volt fény, ahol a gyakorlatok előtt az eligazításokat tartották. A lakások falai nem ott voltak, ahol eredetileg: az egészet részekre bontották, az egyik helyen lakóházat, a másikon bevásárlóközpontot, a harmadikon hivatalt – és így tovább… - rendeztek be, így téve többfunkcióssá az épületet. Óriási csend volt, erre pedig a félhomály tett még egy lapáttal.

Mindig kaptunk egy adott szituációt, például fegyveres bankrablást, túszejtést, amelyet a lehető leggyorsabban és legjobban kellett megoldani. Persze ezt csak az öreg rókáktól hallottam, az idősebbektől, én magam még nem vettem részt ilyenen, de azt nem lehet mondani, hogy nem lettünk eléggé felkészítve.

Egy csapat pasival ültem a falnak dőlve, és vártam, hogy az első végezzen a gyakorlattal. Kissé frusztrált, hogy egyedül vagyok nő, és a tanár sem az. Persze ezen nem kellett volna meglepődnöm, hiszen már a felvételin tudtam, hogy egyetlen nő fog oktatni, ő is csak elméletet.

Míg vártunk, azzal szórakoztattam magam, hogy a környezetem tanulmányoztam. Nem volt nagyon berendezve a csarnok, csak a szükséges két kivetítővel, egy tűzriadós kiürítési tervvel, ami a fal közepére volt feltűzve, ugyanis mindenki tudta, hogy ez a hely igen veszélyes is lehet, hiszen az újonc úgy megy be, hogy fogalma sincs, hol van, ki kell jutnia, valamint azzal sem lehet tisztában, melyik tűzoltó-készülék díszlet, és melyik valódi. Szóval a rendőrök kiképzésére használt épület tulajdonképpen egy perc alatt halálkamrává válhatott, ezért is tiltották meg az épület közelében a nyílt láng használatát.

Mindenki a súlyos egyenruhát viselte: golyóálló mellényt. A Dr. Csontban hallottam egyszer, hogy Booth azt mondta: „Mindjárt magába eresztek pár golyót mellény nélkül, és akkor megtudjuk, hogy alapfelszerelés-e, vagy sem.”. Akármilyen komoly is volt a szituáció, halkan elnevettem magam, mire a legtöbben felém fordultak, és kérdőn néztek.

-          Semmi… - intettem, és tovább mosolyogtam magamban.

Már az első percekben felmértem, hogy nincsenek itt olyan emberek, akikkel egy hullámhosszon lehetnék, egy húron pendülhetnék. Így inkább meg sem próbáltam. Magányos farkas voltam, pedig többen figyelmeztettek, hogy ennek nem lehet jó vége. Többen a Wall Streethez hasonlították a rendőri munkát, amely, ha nem beszélhetsz róla, ha nem öntheted ki a lelked, felőröl. Beszélgettem TEK-es férfiakkal és nőkkel, régi kutyákkal a szakmában, és mind ezt mondták.

Az első hamar végzett, a fejét fogva sétált ki a szimulátorból. Láttam rajta, hogy elfáradt, hogy megviselt, így egy kicsit féltem. Igen, féltem, hogy nem lesz olyan könnyű ez az egész, mint képzeltem. Az első hónapban, az elméleti órákon mind remekeltem, szárnyaltam, de amikor gyakorlatra került a sor, egy pillanatra megijedtem.

Mindenki köré gyűlt, hogy meghallgassák, milyen volt bent. Néztem a férfiakat, akik mintha mindig is rendőrnek termettek volna: magas, izmos alkat, széles vállak, akárcsak egy kétajtós szekrény. Én azonban sehogyan sem illettem közéjük: éppen átléptem a magasságommal a minimumot, bár a doki azt mondta, biztosan növök még, mert nem mindenki éri el a teljes magasságát tizennyolc éves korára. Vékony voltam, nagyon lefogyva, mindenféle izom nélkül, persze ez ellen próbáltam tenni, de nem volt olyan könnyű harcolni a génekkel: egyik szülőm sem volt sportember.

Egy újabb ember indult a halálkamra felé, én pedig csak úgy álltam szélül, messze a többiektől, és a névlistát néztem. Hetedik. Hetedikként küldtek be arra a helyre. Rögtön a film jutott róla eszembe, Brad Pitt-tel és Morgan Freeman-nel, és arra gondoltam, hogy ez csak rossz ómen lehet, olyan mint a péntek tizenhárom, vagy a fekete macska. Bár én már egyikben sem hittem, a tizenhárom pedig a szerencseszámomnak számított, azért mégis paráztam amikor kijött a hatodik, és a nevemen szólítottak:

-          Törpényi Kata.

Egyszerre felgyulladt bennem a félelem helyett a gyűlölet, hogy még mindig ez a nevem, még mindig így, ezzel együtt élek. Ha kívülről láttam volna magam, biztos megjelent volna a szememben az a veszélyes csillogás, amely ezt jelezte, hogy akármire képes vagyok, de akkor biztos voltam benne, hogy külső jele nincs a hirtelen jött magabiztosságomnak.

Az oktató után mentem a felkészítő szobába, aki egy Remmingtont adott a kezembe, megtöltve lőszerrel, a mellényembe pótlőszert nyomott, majd ismertette a szituációt: sötét lépcsőházban üldözök egy gyilkost, akinél valószínűleg AK-47-es van, valamint veszélyesnek nyilvánították, szökésben van. Ezután belökött az ajtón, és benyomta a szimulátort.

Nagyon sötét volt. Elindultam előre, csak szépen lassan, és nem titkolom, kicsit féltem. Kivágódott elém az első papírfigura, amely egy összebújó családot ábrázolt. Nem húztam meg a ravaszt. A kanyarnál körbekémleltem, a fal mellé bújtam, és úgy mentem tovább. Ahogyan előttem, mögöttem, mellettem villództak a papírmasé-figurák, minden figyelmem azoknak szenteltem, de még így is kihagytam egy „veszélyest”, és lelőttem egy anyát. A végére huszonnyolcból tizenkilenc pontot kaptam, mert a kameraképeken is megjelentem, illetve érzékelték pár hibám, de azért ezzel meg voltam elégedve. Amikor visszaléptem az eligazítóba, az oktató rám nézett.

-          Tizenkilenc. Nem is rossz, nem kiemelkedő, de összességben megfelelő. – Abban reménykedtem, hogy tesz valami szexista megjegyzést, hogy „Ez egy nőtől nem semmi…” vagy, hogy „Egy nőtől nem is rossz…”, de nem, csak megveregette a vállam, és kiengedett, majd hívta a nyolcast.

Ki voltam? - 01.

...Eljött ez a nap is...

Bevallom Nektek, félve adom ki ezt a történetet a kezeim közül, bár egyszer már publikáltam, de azért is. Csak sok ellenőrzés, és Kinga pozitív véleménye volt az, ami biztosított abban, hogy ennek a történetnek helye van itt, jó lesz neki. 

Félek, hogy mit fogtok szólni az újfajta tematikához, hogy fog tetszeni az új történet, de remélem nagyon, mert a legtöbb része teljesen újnak számít. 

Gyorsan hadd mondjak el valamit:

A történet három részre van felosztva, természetesen az utolsó egy a legrövidebb, utána következik az első, és a leghosszabb a középső. Az egész első egy prológus, amely a "Ki voltam?" címre hallgat, úgyhogy amíg ezt látjátok, addig prológus van. A középső rész, maga a történet a "Ki vagyok?" címet viseli, az epilógus pedig a "Ki leszek?"-et. Ez egy ilyen történet, a prológuson és az epilóguson belül is kis részekkel. 

Azt el kell hogy mondjam, hogy ez egy komoly történet, komoly problémákkal és minden egyébbel, úgyhogy erre készüljetek. Az írását is nehéz idegekkel bírni, bár ez így az első rész alapján nem fog látszódni, de én nyilván már előrébb tartok. Elég sok durva dolog előfordul majd a történetben, véleményem szerint komolyabb köntörfalazás nélkül, na de...

Jó olvasást Nektek!

1997. január

Tél volt, hideg és jég, de ez nem tartott vissza attól, hogy az ablaküvegnek dőlve nézzem a várost. Csupán egy két centi vastag duplaüveg választott el a szabadságtól, mégis, azelőtt még sosem éreztem magam ennyire elzárva, ennyire kirekesztve a világból, ami elvileg mindenki tulajdona. Arra gondoltam, hogy miért azok vannak kint, akik szennyezik, bántják, és miért nem én, aki nem tett semmit? Aki törvényes életet élő polgár lenne. 

Persze, ahogyan belegondoltam, tudtam, hogy én sem lennék olyan, mint amilyennek gondolom. Más lennék, ha végre újra érezném a szelet, a napfényt, a világot magam körül. Biztosan tudtam, hogy nem állnék meg egy percre sem, csak felvenném a korábbi életem ritmusát, suhannék a járdán az autók után, és azokat a dolgokat csinálnám, amik nyolc év alatt kimaradtak.

Öt órára járt az idő, de már sötétedett. Az utcákról lassan eltűntek az emberek, kihaltak, helyüket az esti szórakozás reményében elinduló fiatalok, és a hajléktalanok vették át. Szomorúan néztem a kerítés tövébe leheveredő férfit, aki rongyos takarót terített a vállára, fejébe pedig valami ősrégi sapkát húzott, amely már rég kicsi lehetett neki. Láttam, ahogy az arcával együtt piroslik a füle is, és az jutott eszembe, hogy ha a jobb élet reményében elszöknék innen, én is ugyanazt az életet élném. Bár tudtam, hogy sosem lenne ehhez bátorságom és lelkierőm. 

Sokan leköpték a férfit, aki csak szomorúan nézett utánuk, és újra bebújt az ideiglenes helyére. Akkor határoztam el, hogy sohasem fogom bántani a hajléktalanokat, nem hívom őket csöveseknek. Magamban arra következtettem, hogy ha kikerülök az állami gondozásból és nem sikerül bejutnom a főiskolára, én is így végzem majd. Aztán eszembe jutott, hogy velem ilyen nem történhet meg. Egyszerűen nem. Képtelen voltam magam elképzelni ilyen helyzetben, ha pedig már közel jártam hozzá, kicsordult a könny a szememből.

Ahogyan még jobban hűlt a hőmérséklet, távolodtam az ablaktól, és az asztal szélére másztam. A mezítelen lábam a széken lévő összegyűrt ruhák közé dugtam, hogy felmelegedjen, de továbbra sem tudtam elszakadni a látványtól. Éreztem, ahogyan vonzza a tekintetem, és ahogyan nem ereszt. Mintha csak valami jövőképet akarna mutatni. 

- Kitti, gyere, vacsorázunk. – nyitott be az egyik nevelőnő az ajtón, mire lekászálódtam a rozoga asztalról, és belebújtam az összerongyosodott papucsba. Végigsimítottam a barna foltokkal tarkított szoknyámon, amit mindig is utáltam, de vasárnap volt, amikor a lányoknak a szoknyát, fiúknak a fekete nadrágot tették kötelezővé.

Miután belenéztem a repedt tükörbe, kiléptem a folyosóra, ahol mindenki rettentően örült a meleg vacsorának. Nem csodáltam: a legtöbbjük olyan családoktól került ide, akik éheztették őket, nemritkán fizikális, és lelki erőszakot is alkalmazva. Én valahogy normálisnak tartottam a – bár nem mindig meleg, de azért többnyire főtt – vacsorát, mindig fél nyolckor. Mert nekem volt családom, többnyire normális is, csak mostanra – a hamvasztást spórolva – fekszenek valahol. Sosem tudtam, hova temették a félig összeégett maradványokat, és azt sem tudtam, hogyan kérdezhetném meg. Menjek oda a nevelőkhöz? Vagy csak simán kiáltsam el magam, hátha mindenki tudja? 

Kanalak és villák zörögtek őrülten, miközben a többiek a vacsorát várták. Én Emma mellé ültem, aki bár nem volt velem egy pszichés szinten, de legalább elhallgatott, ha érezte, hogy nem akarok vele beszélni. Persze, azt hiszi az ember, hogy ez egy roppant összetartó közösség: hát nem. Én magam is a kihúzók közé tartoztam. A városi lány, aki nem akar mindenbe beletörődni, hanem néz ki az ablakon, és arra gondol, hogy minden meg fog változni. 

A hosszú asztaloknál mindig a szélen szerettem ülni, és Emma is. Különböző okokból: én antiszociális voltam, ő meg nem szerette, ha két oldalról könyökölik le. Elhelyezkedtem a fa padon, játszottam az evőeszközökkel, megpróbáltam elütni az időt, miközben a többiek néha beszélgetést kezdeményeztek. Csevegtem pár mondatot, aztán már nem is figyeltek rám. Nem  mintha számítottam volna. 

Nem sokkal később a nevelők szóltak, hogy mehetünk. Az ablakokhoz kellett állni, benyújtani a tányért, és ők már adták is az ételt bele. Aznap pörkölt volt, bár nem kaptunk sokat, és nem is volt finom, de mindenki őrült módjára esett neki az adagjának. Én csak kapargattam.

Megint ugyanaz. Ők értékelik, mert eddig csak rosszabbat kaptak. Én lehetetlennek tartottam, hogy megegyem: még akkor sem álltam neki, ha végképp éheztem. Képtelen voltam rá, mintha csak valami elfojtott öngyilkossági kísérletet akartam volna végrehajtani ezzel a tulajdonságommal. Csak a nevelők próbálták belém tömni az ételt, de jobbára nem sikerült nekik. 

Aki végzett, levitte a tányérját, és visszaült a helyére. A nemrégen történt aszódi nevelő-ölés óta nagyon komolyan vették a biztonsági szabályokat, nem mehettünk sehova, ha nem kaptunk rá engedélyt. Furcsa volt: én, aki a kerületen belül akárhova mehettem, de még azon túl is, hirtelen keretek között, beskatulyázva. 

Minden olyan mozzanatra nagyon erősen reagáltam, amely kapcsolatba hozható volt a külvilággal: ha a rendőrök behoztak egy bedrogozott kortársat, megfigyeltem a kézmozdulatokat, ahogyan a kint maradt társaiknak intettek, ha ételt hoztak, elkértem a címkéket, mintha ezzel valami kintit csempészhetnék az árvaházba. Ültem a kerítés sarkában, és azt vártam, hogy halljam a beszédet. Azt hittem, ők máshogy beszélnek, mint mi. Hihetetlen naivan reménykedtem egy másik világ jelenlétében, ahol minden tökéletes. Az elején még kerestem is a kedvességet, a megértést, a pozitív világszemléletet, de egy-két év után kiüresedettnek éreztem magam: tizenhárom évesen.

Magyarországon hivatalosan az aszódi árvaház az egyetlen, ahol hosszú idei tarthatnak gyerekeket, a többi csak egyébfunkciós. Én mégis hét évet töltöttem Zalaegerszegen. Abban a hét évben minden egyes áthelyezési kérelem előtt úgy voltak vele: majd a következő évben elviszik. De nem, nem vittek el. A látogató szülők vizslató pillantásával megnyílt előttem a társadalomkritika világa. Rájöttem, hogy nem vagyunk egyenlők, vagy ha azok is vagyunk, ezek nem tartanak annak. 

És ha már nem lehettem elég jó, akkor jobb akartam lenni. Különleges. Aki bár nem tesz semmit, de csodálják. Mondjuk, mert szép. Vagy, mert jó a hangja. Vagy egyszerűen csak szokatlan neve van. Persze, ez sem jött be: Törpényi Katának nem volt szép hangja, különleges neve, sem irigylésre méltó kinézete.

Aztán meg eközben el akartam veszni a tömegben. Egyszer ez, egyszer az. Mintha az elmém külön szegleteiben minden agysejt mást akarna. Mintha szándékosan húznék szét a gondolkozásom, a tudatom, hasítanák a személyiségemet. Nem értettem magam, és tipikusan kerestem másokban is ezt a tulajdonságot. Ez eredményezte a következő felfedezést magammal szemben: még a különcök közül is kilógtam. 

Az utolsó évem volt az, amikor meglegyintett a szabadság, amikor éreztem, hogy megyek valamerre. Addig néztem a gyerekeket akiket elvittek, és már csak képeslapokat küldtek vissza, és azt vettem észre, hogy ők haladnak valamerre, míg én egy helyben állok, pedig ki akarok törni a helyzetből, felfedezni a világot, a társadalmat, a kasztokat. Bezárva éreztem magam, attól a pár kimozdulási lehetőségtől pedig szinte repestem. Az is eszembe jutott, hogy például az iskolalátogatás alkalmával megszökjek. De tudtam, - az eszem tudta – hogy ezzel csak a saját helyzetemen rontanék, hiszen akkor el sem mehetnék oda, ahova bejutottam volna.

Meg amúgy: egy Rendőrtiszti Főiskolára jelentkező diák életrajzában mégis hogyan nézne ki az, hogy tizennyolc évesen megszökött az árvaházból? Nem túl fényesen, abban biztos voltam, így hagytam a fenébe az egészet, és visszamentem oda, ahol bár nem jól, de biztonságban éreztem magam. 

És nem, ez nem azt jelenti, hogy a mostani lakásomat és életemet feladtam volna azért a helyért, az emlékekért, hanem azt, hogy mivel az emlékek megszépülnek, már nem maradtak meg a lélekvesztett, sírásba fúló sikolyok, a félelem, miután az egyik gyerek Aszódon meggyilkolta a nevelőjét – a tudat, hogy itt is megtörténhet. Nem múlt el, hanem megmaradt, élesebben akármelyik képnél, mondatnál vagy döntésnél. Olyan része volt ez az életemnek, ami minden rendőrségi aktában csak állami gondozásként állt fent, azt sehol sem tüntették fel: pontosan miért. És ami a legdurvább: Hogy a hivatalos és a saját személyes változatomon kívül – ami nyilván lebutított, és naiv – nem maradt meg semmi, és így, felnőtt fejjel is csak próbálom sejteni: Mi történt azon a napon, amikor a lángok felcsaptak?

A Történetről, kezdésképpen

"A rendőrség a munkája során abból indul ki, hogy véletlenek nincsenek. A nyomozások 95 százalékban íróasztal mögött végzett munkából állnak, tényállások értékeléséből, emlékeztetők készítéséből, tanúk kihallgatásából. A krimikben a tettes vallani kezd, ha üvöltöznek vele, a valóságban ez nem ilyen egyszerű. És ha egy ember véres késsel a kezében egy holttest fölé hajol, akkor ő a gyilkos. Egyetlen épeszű rendőr sem hinné el, hogy csak véletlenül járt arra, és a kést azért húzta ki a hullából, mert segíteni akart rajta. A rendőrfelügyelőknek azt a mondását, hogy egy megoldás túl egyszerű, a forgatókönyvírók találták ki. Az ellentéte az igaz. Ami nyilvánvaló, az a legvalószínűbb. És szinte mindig a helyes megoldás is. Az ügyvédek ellenben hézagot keresnek a bűnüldözők bizonyítékokból emelt építményén. Nekik barátjuk a véletlen, feladatuk, hogy megakadályozzák az elsietett ragaszkodást egy látszólagos igazsághoz. Egy rendőrnyomozó egyszer azt mondta egy szövetségi bírónak, hogy a védők csak fékek az igazságszolgáltatás kocsiján. A bíró azt felelte, hogy egy fék nélküli kocsi semmire sem jó. Egy büntetőper csakis ebben az erőtérben működik."

Ferdinand von Schirach soraival köszöntelek titeket a blogomon, amely a legtöbb feliratkozómnak már nem lehet újdonság, hiszen ez a történet már egyszer napvilágot látott ezen blogon, ám most egy átdolgozott, új formációs történetet láthattok, a csodálatos Sophie T. designjával együtt. A "Történet" menüpontra kattintva tovább informálódhattok a regényről és annak természetéről, de gondolom már a kinézetet látva eszetekbe juthatott, hogy ez nem egy átlagos szerelmes-szakítós történet lesz. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elmesélem, miről is szólna.

"Mit teszel, ha nem tudod, ki vagy, mit teszel, melyik éned a helyes, melyik éned született előbb, melyik éned vált le, melyik keletkezett, melyik milyen sorsot szán magának, melyik mikor kel önálló életre? Eszedbe jutna szólni valakinek, hogy úgy gondolod, nincs minden rendben? Vagy észre sem veszed? Elsiklasz felette, és éled az életed? 

Megmondom mit nem tehetsz:

Nem tudsz róla nem tudomást venni.

Mert benne élsz."

Vagyis miről is beszélünk? Egy skizofrén, személyiségzavaros, pszichopata nőről, aki nap mint nap szembesül azzal, milyen is lehetne: rendőr, méghozzá az a fajta, aki akárkivé tud válni: lehet prostituált, lehet egyházi vezető, vagy egy egyszerű bolti eladó. Senki sem nézi ki belőle, ki is, mi is ő. Szeretnétek elolvasni, hogyan harcol a betegségével, az érzelmeivel, hogy próbálja megérteni a másik személyiséget, hogy próbálja kitalálni, melyik "lénye" szerelmes, melyik lénye utál, melyik lénye akar meghalni?

"Régebben naiv voltam, de az árvaház, a sors kihozta belőlem azt a flegma ént, amelyik tudja, hogy a szülei nem egy jobb sorsot szánva a gyereknek adtak be a gyerekotthonba. Hogy ők nem is akartak engem sehova sem adni. Csoportos öngyilkosságot akartak elkövetni, és saját beleegyezésem nélkül lettem majdnem csoporttag."

Prológus hamarosan!