Sziasztok, megérkeztem...
a szerelmi tragédiámból, a felvételi hajtásból, és mindenből, amivel éppen küzdök. A saját szerencsétlenségemben néha már észre sem veszem, hogy mit kéne csinálni, értitek... Ez a rész most nagyon rövid lesz, de mivel előre meg van írva a következő, hozom holnapután-holnap! még egyszer elmondom, nekem itt nem a részek hossza a lényeg, nem nyújtani akarom, ha végzünk a prológussal, úgyis hosszabbak lesznek. :)
xXx Alice.
Ui.: Ez a kedvenc képem Stanáról... Illetve, az egyik kedvenc. <3 *.*
2003. augusztus
Szép volt a diplomaosztás. Végül hetvenen kaptuk meg, mindegyikünket egyesével szólították ki a pódiumra, ahol átvehette az okmányt, és kapott pár kedves szót. Rajtam sötétkék kosztüm volt, és a sor elején álltam. A közönség soraiban felismertem egy egykori nevelőnőm, Ildikó arcát, aki kedvesen integetett nekem. Az árvaház küldte, hogy megnézzen. Tudtam, hogy nem magától van itt.
Az okleveleket Ordassy adta át. Már előre mosolyogtam, amikor tudtam, hogy engem szólít majd.
- Most pedig következzen Törpényi Kitti. – hálám üldözte, hogy nem azt mondta „Kata”. Kimentem a papírért, ő pedig egy kézfogást követően átnyújtotta nekem. Boldog volt. A tekintete pedig biztató.
Szóval így kezdődött el a nagybetűs életem. Meg kell mondanom, büszke voltam magamra: diplomás, fiatal nő lettem, a nyár végére pedig lett egy saját lakásom is, igaz, hitelre, de nem érdekelt. Megpróbáltam barátságossá tenni, kicsinosítani. Megpróbáltam élni.
Ordassy betartotta az ígéretét: szerzett nekem egy helyet járőrként a BRFK-nál. Cserébe én leszoktam a drogokról. Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam, mikor nem volt rá pénzem, nem hiányzott, bár kétségtelen szerettem. Kaptam egy csini egyenruhát, meg egy fakabát társat, hogy együtt járjuk Budapest utcáit, a rosszfiúkat keresve.
Aha, majdnem. Vagy igazoltassunk az út szélén állva. Nekem egész jól ment, augusztusra már szövegem is lett, amit egyfolytában mondogattam: „Jogosítvány, személyi, forgalmi.”. Oké, nem eredeti, de elvoltam vele, egyszóval én boldog voltam járőrként. Kaptam fizetést, volt rendszer az életemben, élhettem. Végre felnőttnek éreztem magam, egész életemben erre vártam.
A társam Vilinek hívták: alacsony volt, és piszkafa. Szeretett viccelni, elvoltunk, de sosem tudtam, mikor bújuk majd elő belőle a komolyság, így mindig féltem, hátha rosszul reagál egy-egy morbid poénra. Mert én aztán szerettem a morbid humort! A halállal akkor poénkodsz, ha félsz szembesülni vele, mondta Ordassy, és közölte, hogy meg kellene ismerkednem a holtakkal. Nem értettem, mire akar kilyukadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése