Ki voltam? - 03.

Megérkeztem!

Itt is lenne Nektek a prológus harmadik része. Remélem tetszik majd mindenkinek. Azt azonban elmondom, hogy ezek a prológusrészek nem feltétlenül történést fejeznek ki, ezek mesélnek. Igen, tudom, ez egy hosszú prológus, de képtelen vagyok lerövidíteni. Ennek a történetnek ez kell, és ezt fogja kapni. 

Ui.: Ezt a képet féltem iderakni, mert átvitt jelentése van, és remélem mindenkinek leesik majd. :)

Jó olvasást!

1999. június

Az 1999.-es nyár volt az első, amit árvaház nélkül töltöttem, azután a hét keserves év után. Egyszerre nagyon boldognak és felszabadultak éreztem magam, csak úgy szárnyaltam: munkát vállaltam egy könyvesboltban, és ebből a fizetésből fent tudtam tartani magam, de arra gondoltam, a következő szünidőre már valami pincér-állás után kellene néznem, hiszen a jatt sokat nyom a nettón.

Albérletbe költöztem a kollégiumból, és ott is szándékoztam maradni a nyár végéig, majd újra ingyenes ellátásban kollégista lenni. Mindent megtettem, hogy a következő évben jobb legyek: gyakoroltam a tudatom kizárását, hogy egy másik idősíkon lehessek, futni jártam reggelente és néha esténként is, igyekeztem egészségesen táplálkozni. Ezen a nyáron határoztam el, hogy rendben leszek, és képes leszek majd újra nevetni, barátkozni, embereket megismerni, társalogni, bár a napjaim nagy részét, a könyvesbolti vevőkön kívül egyedül töltöttem. De nem zavart, mert sok mindent szerettem volna pótolni: könyveket olvasni, filmeket nézni, sorozatokat bámulni, magamban énekelgetni. Megpróbáltam szervezni az életem.

Hallottam történeteket attól, hogy a bűnügyi nyomozó szak első éve piskóta. A második évben esnek ki a jelöltek. Roppannak össze. Nem hittem, hogy velem ez megtörténhet, de minél jobban megpróbáltam felkészülni rá. Kötelező órákban látogattam a főiskola pszichológusát, és ahol csak tehettem, rendőrökkel beszélgettem. Valamiféle öntréningen vettem részt, saját szervezéssel, és nem ismertem kegyelmet magammal szemben. Szinte E/3-adik személyben szólítottam fel magam a folytatásra, a nagyobb hajtásra. Kiabáltam magammal, hogy lelki békém legyen, hajtottam azért, hogy legalább látszatra normális legyek.

Valahol a lelkem mélyén azonban tudtam, hogy sohasem lehetek „egy arc a tömegben”. Pedig mennyire akartam elveszni! Hogy senki se lásson, hogy megbújhassak, de mégis mindenhol ott legyek, majd egy szép napon kitűnni valami igazán csodálatos dologgal, hogy az emberek azt mondhassák: „Jé, ez az a lány…”. De rám maximum az árvaházi alkalmazottak, a szociális munkások használták a csodálkozó kifejezést, amikor megtudták, hogy főiskolára járok, lakásom van. Ők ennyit láttak, pedig az egész mögött jóval több volt. Ők azt hitték, az enyém affajta sikertörténet az esélytelenről. Ők nem látták a magányos estéimet és éjszakáimat, az egyedül töltött nappalokat. A fenébe, pedig ha az ő szemszögükből nézem, sikertörténet voltam! Öngyilkos merénylők gyereke, aki ahelyett, hogy egy pszichiátrián öregedne meg, inkább tanul, dolgozik, éli a világát! Milyen könyvbe illően fordult jobbra a sorsom, erről egy egész életrajzi regényt kellene írni, pedig akkor még csak tizenkilenc vagyok. Ez nekem valami olyasmit jelentett, hogy velem tizenkilenc év alatt több dolog történt, mint mással harminchat alatt, és erre egyszerre voltam fenemód büszke – természetesen csak addig, amíg meg nem kérdezték, mi volt az a sok dolog – és akartam rejtegetni.

Aztán jött a következő szint: a hazugságok. Azt mondják, hogy minden Wall Streeten dolgozónak hazugság az egész élete, akkor én minden bizonnyal odavaló lennék: mindenféle boldog emléket találtam ki magamnak, hogy az apámmal játszom a kertben, hogy anyámmal vásárolni megyünk… És a legrosszabb, hogy elhittem őket, és úgy éltek előttem, mintha valósak lennének!

Aztán persze lassacskán rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen ezzel a problémával: más sünök, sőt, irodai alkalmazottak, politikusok is használják ezt a módszert arra, hogy kizárják a valóságot, és a munkájukra tudjanak koncentrálni. Hát, ez a hír sem dobott sokat az önbecsülésemen. Mégis, kit vidítana fel, ha a politikusokkal egy csoportba sorolnák? Hát, ebben beálltam a sorba, nem esett jól, pedig tudtam, hogy képes vagyok durvábban hazudni akármelyiküknél. Csak mondják, mit hitessek el az emberekkel, és megcsinálom.

Úgy éreztem, van esélyem az életre. Mégis, miért ne lehetne? Számtalan árvaházból kikerült gyerek él a világon, egyesek magasabbra jutottak, mint várták, mások – a gyengék – a földbe tiporva güriznek valami éjjel-nappaliban. Nekem mindig azt mondták, erős vagyok. Persze, biztosan, csak én nem tudok minderről.

Titokban sokszor gondoltam azokra a képeslapokra, amelyeket az árvaház kapott a már kikerült gyerekektől. Én is akartam egy ilyet küldeni, azzal a felirattal, hogy rendőr lettem, boldogan élek, mert szeretem a munkám. Már a kép is megvolt, hogy milyen lenne az eleje: a BRFK épületét ábrázolná, bár nem hiszem, hogy olyat akárhol is lehetne találni, és külön kék töltőtollat vennék, hogy azzal írhassak rá, gyöngybetűkkel. Olyasmi lenne a szöveg, hogy:

„Kedves Zalaegerszegi Nevelőnők!

Köszönöm azt a hét évet, amelyet maguk mellett tölthettem. Nem mondom, hogy kellemes volt, mert hát melyik gyereknek lenne az, de határozottan azt mondom, hogy jobb volt, mint másoktól hallottam. Szóval, azért írok, hogy elmondjam, jól vagyok: felvettek a Rendőrtiszti Főiskolára, így most Bűnügyi nyomozó szakon tanulok, végeztem az első két félévemmel. Amikor bekerültem, sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. Imádom ezt a helyet, a lakásom, az életem! Köszönöm a hét évet!

Csókolja Magukat: Törpényi Kata

Kár, hogy a „levél” több hazugságot tartalmazott, mint igazat.

Például sosem köszönném meg azokat az éveket. Hálátlannak tűnhetek, de valóban nem kaptam tőlük semmit, amit köszönnöm kéne. Adtak enni, de tudom, hogy szereztem volna. Volt ágyam, de tudom, nélkülük is lett volna. Ezeken kívül pedig csak bunkóztak velem. Ragaszkodtak a régi szoknyákhoz minden vasárnap, nem engedtek ki az udvarra, ha esett, pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy megtudjam, mi is az az eső! A kikerülés után folyamatosan áztam, a legjobb dolog lett az életemben.

A másik, hogy sosem hallottam még más árvaházi gyerekek meséit, hogy vajon milyen lehet nekik, így nem volt összehasonlítási alapom. És nem is voltam kíváncsi semmiféle sorstárs meséire, inkább el akartam felejteni ezt az egészet.

Kár, hogy semmi sem könnyítette meg. És mi lenne egy valódi, igazi levélben, amiben elmondanám, hogy érzek?

„Kedves nevelőnők!

Maguk engem írás órán mindig arra tanítottak, hogy akit tisztelünk, annak nem csak a nevét, hanem a megnevezését és nagybetűvel kezdjük. Nos, ennek fényében írtam az első sort, remélem veszik a célzást. Gondolom, azt hiszik, most elmondom, milyen jó életem lett, a kitalált filmem a Broadway-en van, befutottam a Wall Streeten, vagy esetleg sokat nyertem tőzsdén – mert persze mindenki ilyen siker sztorikkal jön, ha arról kell mesélnie, milyen is az élete. Egy szép történet az esélytelenről. Nos, akkor én is elmesélem, nekem milyen az életem.

Augusztus harmincadikán tövig lerágtam a körmöm, úgy izgultam, hogy mégis mennyi esélyem lesz egy olyan csoportban barátokat találni, ahol száztizenkilencből – merthogy egy én vagyok – száztizenkilenc férfi. Vagy, ha nagyon pozitív akarok lenni, talán egy nőre számítottam. Nem, nem félek a férfiaktól, de frusztrált a tudat. Másnap a poklok poklát éltem át, mert valahogy mindenki kinézett a tömegből. Persze, hogy a bűnügyi nyomozó szakon egyedül voltam nő. Hogyisne!

Októberben beküldtek a halálkamrába, majd fokozatosan szétszedték az idegeim: szívjátok meg a kokaint, hogy megnézzétek, milyen is a szaga, menjetek be a rohadó hullákhoz, nézzétek meg, milyen a szaga, menjetek be egy boncolásra, nézzétek meg milyen is a szaga! Persze, ezek után a hűtőm szagán sem akadok ki, köszönöm, kedves Rendőrtiszti Főiskola!

Ezen a nyáron albérletben lakom, mert nincs pénzem lakásra, augusztusban újra kollégista leszek. Dolgozok, többet, mint egy ló, edzek, hogy ne hulljak ki. Jövőre a százhúszból csak száztíz folytatja. Persze, nem hivatalosan rostálnak, hanem feketén: tíz emberre ráhúznak valami kifogást, és elküldik, mert amúgy nem tartják odavalónak. Én nő vagyok. Számoljanak: mennyi az esélyem arra, hogy ha innen kicsapnak, valahol még lehet életem?

Mindenkit csókol: Törpényi Kitti

Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha pár év múlva a pszichiátria címéről érkezik a levelem, benne azzal az össze-vissza, jellemtelen, végletes kézírással, aki a személyiségzavarosokat jellemzi, meg ezzel a szöveggel: „Skizofrén vagyok, az életem szépséges, köszönöm, hogy maguknál élhettem hét évig!”

Szerintem szívinfarktust vagy sokkot kaptak volna.

Újra kéne gondolni ezt a dolgot, kéne írni egy ilyet is. 

Ki voltam? - 02.

Sziasztok!

Megérkeztem újra, a prológus második részével, amely remélem elnyeri a tetszéseteket. Lehet, hogy kissé rövidnek tűnhet, de a prológusban lesznek ilyen részek, talán több is. Még nem tudom, pontosan hány ilyen kis prológus lesz, mert az már megvan, hogy miket akarok leírni, de azt nem tudom, hány fejezetre sikerül majd. 

De ez mindegy is:

Jó olvasást Nektek! :)

1998. október

- A sötét és szűk terekben való üldözéseknél a legfontosabb, hogy a nyomozó minden érzékszerve éber legyen. Nem szabad elkalandoznia a figyelemnek, folyamatosan az célszemélyen kell járnia az eszünknek, közben pedig muszáj két részre bontanunk az érzékelést. Az egyik folyamatosan a célszemélyre koncentrál, a „belsőre”, a másik pedig a „külsőre”, ahol éppen a jelenben élsz. Ezt a mesterlövészek általában egy rájuk kifejlesztett módszerrel érik el: ők a fegyver előtt ülnek, és várnak. Közben a figyelt személlyel találnak ki történeteket, magukat is beleképzelve, például kocsit mosnak, bevásárolnak, vagy akármilyen közös tevékenységet végeznek. Ezáltal folyamatosan ott vannak az áldozattal. Ők ezt hetvenkét óráig simán fent tudják tartani. Természetesen a módszerek tárháza óriási, ez csak az egyik. Maguknak is így kell figyelniük, azonban a mesterlövészek könnyebb helyzetben vannak, ők ülő helyen, egy rögzített fegyverrel vadásznak, maguknak azonban mozogniuk kell, stukkerrel, mindenre sokkal jobban figyelve. Ma ezt fogjuk elkezdeni tanulni. A maguk feladata, hogy a szimulációs feladat során az ösztöneiket tegyék próbára, ez alapján osztjuk majd magukat csoportokra, teljesítmény szerint, hogy együtt fejlődhessenek. Kezdhetjük! – kiáltotta az oktató. A csendes, szinte már kísérteties pesti épületben visszhangzott, szinte bele is remegtek a vékony falak. A kiszuperált társasházat a főiskola vette meg, hogy a jövő rendőreit itt képezzék. Nem igazán hasonlított arra az épületre, amelyet a külseje alapján képzeltem el.

Kívülről szépnek tűnt, már-már egyszerűnek, olyan tipikus lakótelepinek: kissé omladozó korlátok, sárgára festett falak, az ablakokban elszáradt növényekkel teli virágládák, az ablakokat azonban leszikszalagozták, és hatalma alumíniumtáblákat helyeztek a fény útjába. Csak az előcsarnokban volt fény, ahol a gyakorlatok előtt az eligazításokat tartották. A lakások falai nem ott voltak, ahol eredetileg: az egészet részekre bontották, az egyik helyen lakóházat, a másikon bevásárlóközpontot, a harmadikon hivatalt – és így tovább… - rendeztek be, így téve többfunkcióssá az épületet. Óriási csend volt, erre pedig a félhomály tett még egy lapáttal.

Mindig kaptunk egy adott szituációt, például fegyveres bankrablást, túszejtést, amelyet a lehető leggyorsabban és legjobban kellett megoldani. Persze ezt csak az öreg rókáktól hallottam, az idősebbektől, én magam még nem vettem részt ilyenen, de azt nem lehet mondani, hogy nem lettünk eléggé felkészítve.

Egy csapat pasival ültem a falnak dőlve, és vártam, hogy az első végezzen a gyakorlattal. Kissé frusztrált, hogy egyedül vagyok nő, és a tanár sem az. Persze ezen nem kellett volna meglepődnöm, hiszen már a felvételin tudtam, hogy egyetlen nő fog oktatni, ő is csak elméletet.

Míg vártunk, azzal szórakoztattam magam, hogy a környezetem tanulmányoztam. Nem volt nagyon berendezve a csarnok, csak a szükséges két kivetítővel, egy tűzriadós kiürítési tervvel, ami a fal közepére volt feltűzve, ugyanis mindenki tudta, hogy ez a hely igen veszélyes is lehet, hiszen az újonc úgy megy be, hogy fogalma sincs, hol van, ki kell jutnia, valamint azzal sem lehet tisztában, melyik tűzoltó-készülék díszlet, és melyik valódi. Szóval a rendőrök kiképzésére használt épület tulajdonképpen egy perc alatt halálkamrává válhatott, ezért is tiltották meg az épület közelében a nyílt láng használatát.

Mindenki a súlyos egyenruhát viselte: golyóálló mellényt. A Dr. Csontban hallottam egyszer, hogy Booth azt mondta: „Mindjárt magába eresztek pár golyót mellény nélkül, és akkor megtudjuk, hogy alapfelszerelés-e, vagy sem.”. Akármilyen komoly is volt a szituáció, halkan elnevettem magam, mire a legtöbben felém fordultak, és kérdőn néztek.

-          Semmi… - intettem, és tovább mosolyogtam magamban.

Már az első percekben felmértem, hogy nincsenek itt olyan emberek, akikkel egy hullámhosszon lehetnék, egy húron pendülhetnék. Így inkább meg sem próbáltam. Magányos farkas voltam, pedig többen figyelmeztettek, hogy ennek nem lehet jó vége. Többen a Wall Streethez hasonlították a rendőri munkát, amely, ha nem beszélhetsz róla, ha nem öntheted ki a lelked, felőröl. Beszélgettem TEK-es férfiakkal és nőkkel, régi kutyákkal a szakmában, és mind ezt mondták.

Az első hamar végzett, a fejét fogva sétált ki a szimulátorból. Láttam rajta, hogy elfáradt, hogy megviselt, így egy kicsit féltem. Igen, féltem, hogy nem lesz olyan könnyű ez az egész, mint képzeltem. Az első hónapban, az elméleti órákon mind remekeltem, szárnyaltam, de amikor gyakorlatra került a sor, egy pillanatra megijedtem.

Mindenki köré gyűlt, hogy meghallgassák, milyen volt bent. Néztem a férfiakat, akik mintha mindig is rendőrnek termettek volna: magas, izmos alkat, széles vállak, akárcsak egy kétajtós szekrény. Én azonban sehogyan sem illettem közéjük: éppen átléptem a magasságommal a minimumot, bár a doki azt mondta, biztosan növök még, mert nem mindenki éri el a teljes magasságát tizennyolc éves korára. Vékony voltam, nagyon lefogyva, mindenféle izom nélkül, persze ez ellen próbáltam tenni, de nem volt olyan könnyű harcolni a génekkel: egyik szülőm sem volt sportember.

Egy újabb ember indult a halálkamra felé, én pedig csak úgy álltam szélül, messze a többiektől, és a névlistát néztem. Hetedik. Hetedikként küldtek be arra a helyre. Rögtön a film jutott róla eszembe, Brad Pitt-tel és Morgan Freeman-nel, és arra gondoltam, hogy ez csak rossz ómen lehet, olyan mint a péntek tizenhárom, vagy a fekete macska. Bár én már egyikben sem hittem, a tizenhárom pedig a szerencseszámomnak számított, azért mégis paráztam amikor kijött a hatodik, és a nevemen szólítottak:

-          Törpényi Kata.

Egyszerre felgyulladt bennem a félelem helyett a gyűlölet, hogy még mindig ez a nevem, még mindig így, ezzel együtt élek. Ha kívülről láttam volna magam, biztos megjelent volna a szememben az a veszélyes csillogás, amely ezt jelezte, hogy akármire képes vagyok, de akkor biztos voltam benne, hogy külső jele nincs a hirtelen jött magabiztosságomnak.

Az oktató után mentem a felkészítő szobába, aki egy Remmingtont adott a kezembe, megtöltve lőszerrel, a mellényembe pótlőszert nyomott, majd ismertette a szituációt: sötét lépcsőházban üldözök egy gyilkost, akinél valószínűleg AK-47-es van, valamint veszélyesnek nyilvánították, szökésben van. Ezután belökött az ajtón, és benyomta a szimulátort.

Nagyon sötét volt. Elindultam előre, csak szépen lassan, és nem titkolom, kicsit féltem. Kivágódott elém az első papírfigura, amely egy összebújó családot ábrázolt. Nem húztam meg a ravaszt. A kanyarnál körbekémleltem, a fal mellé bújtam, és úgy mentem tovább. Ahogyan előttem, mögöttem, mellettem villództak a papírmasé-figurák, minden figyelmem azoknak szenteltem, de még így is kihagytam egy „veszélyest”, és lelőttem egy anyát. A végére huszonnyolcból tizenkilenc pontot kaptam, mert a kameraképeken is megjelentem, illetve érzékelték pár hibám, de azért ezzel meg voltam elégedve. Amikor visszaléptem az eligazítóba, az oktató rám nézett.

-          Tizenkilenc. Nem is rossz, nem kiemelkedő, de összességben megfelelő. – Abban reménykedtem, hogy tesz valami szexista megjegyzést, hogy „Ez egy nőtől nem semmi…” vagy, hogy „Egy nőtől nem is rossz…”, de nem, csak megveregette a vállam, és kiengedett, majd hívta a nyolcast.

Ki voltam? - 01.

...Eljött ez a nap is...

Bevallom Nektek, félve adom ki ezt a történetet a kezeim közül, bár egyszer már publikáltam, de azért is. Csak sok ellenőrzés, és Kinga pozitív véleménye volt az, ami biztosított abban, hogy ennek a történetnek helye van itt, jó lesz neki. 

Félek, hogy mit fogtok szólni az újfajta tematikához, hogy fog tetszeni az új történet, de remélem nagyon, mert a legtöbb része teljesen újnak számít. 

Gyorsan hadd mondjak el valamit:

A történet három részre van felosztva, természetesen az utolsó egy a legrövidebb, utána következik az első, és a leghosszabb a középső. Az egész első egy prológus, amely a "Ki voltam?" címre hallgat, úgyhogy amíg ezt látjátok, addig prológus van. A középső rész, maga a történet a "Ki vagyok?" címet viseli, az epilógus pedig a "Ki leszek?"-et. Ez egy ilyen történet, a prológuson és az epilóguson belül is kis részekkel. 

Azt el kell hogy mondjam, hogy ez egy komoly történet, komoly problémákkal és minden egyébbel, úgyhogy erre készüljetek. Az írását is nehéz idegekkel bírni, bár ez így az első rész alapján nem fog látszódni, de én nyilván már előrébb tartok. Elég sok durva dolog előfordul majd a történetben, véleményem szerint komolyabb köntörfalazás nélkül, na de...

Jó olvasást Nektek!

1997. január

Tél volt, hideg és jég, de ez nem tartott vissza attól, hogy az ablaküvegnek dőlve nézzem a várost. Csupán egy két centi vastag duplaüveg választott el a szabadságtól, mégis, azelőtt még sosem éreztem magam ennyire elzárva, ennyire kirekesztve a világból, ami elvileg mindenki tulajdona. Arra gondoltam, hogy miért azok vannak kint, akik szennyezik, bántják, és miért nem én, aki nem tett semmit? Aki törvényes életet élő polgár lenne. 

Persze, ahogyan belegondoltam, tudtam, hogy én sem lennék olyan, mint amilyennek gondolom. Más lennék, ha végre újra érezném a szelet, a napfényt, a világot magam körül. Biztosan tudtam, hogy nem állnék meg egy percre sem, csak felvenném a korábbi életem ritmusát, suhannék a járdán az autók után, és azokat a dolgokat csinálnám, amik nyolc év alatt kimaradtak.

Öt órára járt az idő, de már sötétedett. Az utcákról lassan eltűntek az emberek, kihaltak, helyüket az esti szórakozás reményében elinduló fiatalok, és a hajléktalanok vették át. Szomorúan néztem a kerítés tövébe leheveredő férfit, aki rongyos takarót terített a vállára, fejébe pedig valami ősrégi sapkát húzott, amely már rég kicsi lehetett neki. Láttam, ahogy az arcával együtt piroslik a füle is, és az jutott eszembe, hogy ha a jobb élet reményében elszöknék innen, én is ugyanazt az életet élném. Bár tudtam, hogy sosem lenne ehhez bátorságom és lelkierőm. 

Sokan leköpték a férfit, aki csak szomorúan nézett utánuk, és újra bebújt az ideiglenes helyére. Akkor határoztam el, hogy sohasem fogom bántani a hajléktalanokat, nem hívom őket csöveseknek. Magamban arra következtettem, hogy ha kikerülök az állami gondozásból és nem sikerül bejutnom a főiskolára, én is így végzem majd. Aztán eszembe jutott, hogy velem ilyen nem történhet meg. Egyszerűen nem. Képtelen voltam magam elképzelni ilyen helyzetben, ha pedig már közel jártam hozzá, kicsordult a könny a szememből.

Ahogyan még jobban hűlt a hőmérséklet, távolodtam az ablaktól, és az asztal szélére másztam. A mezítelen lábam a széken lévő összegyűrt ruhák közé dugtam, hogy felmelegedjen, de továbbra sem tudtam elszakadni a látványtól. Éreztem, ahogyan vonzza a tekintetem, és ahogyan nem ereszt. Mintha csak valami jövőképet akarna mutatni. 

- Kitti, gyere, vacsorázunk. – nyitott be az egyik nevelőnő az ajtón, mire lekászálódtam a rozoga asztalról, és belebújtam az összerongyosodott papucsba. Végigsimítottam a barna foltokkal tarkított szoknyámon, amit mindig is utáltam, de vasárnap volt, amikor a lányoknak a szoknyát, fiúknak a fekete nadrágot tették kötelezővé.

Miután belenéztem a repedt tükörbe, kiléptem a folyosóra, ahol mindenki rettentően örült a meleg vacsorának. Nem csodáltam: a legtöbbjük olyan családoktól került ide, akik éheztették őket, nemritkán fizikális, és lelki erőszakot is alkalmazva. Én valahogy normálisnak tartottam a – bár nem mindig meleg, de azért többnyire főtt – vacsorát, mindig fél nyolckor. Mert nekem volt családom, többnyire normális is, csak mostanra – a hamvasztást spórolva – fekszenek valahol. Sosem tudtam, hova temették a félig összeégett maradványokat, és azt sem tudtam, hogyan kérdezhetném meg. Menjek oda a nevelőkhöz? Vagy csak simán kiáltsam el magam, hátha mindenki tudja? 

Kanalak és villák zörögtek őrülten, miközben a többiek a vacsorát várták. Én Emma mellé ültem, aki bár nem volt velem egy pszichés szinten, de legalább elhallgatott, ha érezte, hogy nem akarok vele beszélni. Persze, azt hiszi az ember, hogy ez egy roppant összetartó közösség: hát nem. Én magam is a kihúzók közé tartoztam. A városi lány, aki nem akar mindenbe beletörődni, hanem néz ki az ablakon, és arra gondol, hogy minden meg fog változni. 

A hosszú asztaloknál mindig a szélen szerettem ülni, és Emma is. Különböző okokból: én antiszociális voltam, ő meg nem szerette, ha két oldalról könyökölik le. Elhelyezkedtem a fa padon, játszottam az evőeszközökkel, megpróbáltam elütni az időt, miközben a többiek néha beszélgetést kezdeményeztek. Csevegtem pár mondatot, aztán már nem is figyeltek rám. Nem  mintha számítottam volna. 

Nem sokkal később a nevelők szóltak, hogy mehetünk. Az ablakokhoz kellett állni, benyújtani a tányért, és ők már adták is az ételt bele. Aznap pörkölt volt, bár nem kaptunk sokat, és nem is volt finom, de mindenki őrült módjára esett neki az adagjának. Én csak kapargattam.

Megint ugyanaz. Ők értékelik, mert eddig csak rosszabbat kaptak. Én lehetetlennek tartottam, hogy megegyem: még akkor sem álltam neki, ha végképp éheztem. Képtelen voltam rá, mintha csak valami elfojtott öngyilkossági kísérletet akartam volna végrehajtani ezzel a tulajdonságommal. Csak a nevelők próbálták belém tömni az ételt, de jobbára nem sikerült nekik. 

Aki végzett, levitte a tányérját, és visszaült a helyére. A nemrégen történt aszódi nevelő-ölés óta nagyon komolyan vették a biztonsági szabályokat, nem mehettünk sehova, ha nem kaptunk rá engedélyt. Furcsa volt: én, aki a kerületen belül akárhova mehettem, de még azon túl is, hirtelen keretek között, beskatulyázva. 

Minden olyan mozzanatra nagyon erősen reagáltam, amely kapcsolatba hozható volt a külvilággal: ha a rendőrök behoztak egy bedrogozott kortársat, megfigyeltem a kézmozdulatokat, ahogyan a kint maradt társaiknak intettek, ha ételt hoztak, elkértem a címkéket, mintha ezzel valami kintit csempészhetnék az árvaházba. Ültem a kerítés sarkában, és azt vártam, hogy halljam a beszédet. Azt hittem, ők máshogy beszélnek, mint mi. Hihetetlen naivan reménykedtem egy másik világ jelenlétében, ahol minden tökéletes. Az elején még kerestem is a kedvességet, a megértést, a pozitív világszemléletet, de egy-két év után kiüresedettnek éreztem magam: tizenhárom évesen.

Magyarországon hivatalosan az aszódi árvaház az egyetlen, ahol hosszú idei tarthatnak gyerekeket, a többi csak egyébfunkciós. Én mégis hét évet töltöttem Zalaegerszegen. Abban a hét évben minden egyes áthelyezési kérelem előtt úgy voltak vele: majd a következő évben elviszik. De nem, nem vittek el. A látogató szülők vizslató pillantásával megnyílt előttem a társadalomkritika világa. Rájöttem, hogy nem vagyunk egyenlők, vagy ha azok is vagyunk, ezek nem tartanak annak. 

És ha már nem lehettem elég jó, akkor jobb akartam lenni. Különleges. Aki bár nem tesz semmit, de csodálják. Mondjuk, mert szép. Vagy, mert jó a hangja. Vagy egyszerűen csak szokatlan neve van. Persze, ez sem jött be: Törpényi Katának nem volt szép hangja, különleges neve, sem irigylésre méltó kinézete.

Aztán meg eközben el akartam veszni a tömegben. Egyszer ez, egyszer az. Mintha az elmém külön szegleteiben minden agysejt mást akarna. Mintha szándékosan húznék szét a gondolkozásom, a tudatom, hasítanák a személyiségemet. Nem értettem magam, és tipikusan kerestem másokban is ezt a tulajdonságot. Ez eredményezte a következő felfedezést magammal szemben: még a különcök közül is kilógtam. 

Az utolsó évem volt az, amikor meglegyintett a szabadság, amikor éreztem, hogy megyek valamerre. Addig néztem a gyerekeket akiket elvittek, és már csak képeslapokat küldtek vissza, és azt vettem észre, hogy ők haladnak valamerre, míg én egy helyben állok, pedig ki akarok törni a helyzetből, felfedezni a világot, a társadalmat, a kasztokat. Bezárva éreztem magam, attól a pár kimozdulási lehetőségtől pedig szinte repestem. Az is eszembe jutott, hogy például az iskolalátogatás alkalmával megszökjek. De tudtam, - az eszem tudta – hogy ezzel csak a saját helyzetemen rontanék, hiszen akkor el sem mehetnék oda, ahova bejutottam volna.

Meg amúgy: egy Rendőrtiszti Főiskolára jelentkező diák életrajzában mégis hogyan nézne ki az, hogy tizennyolc évesen megszökött az árvaházból? Nem túl fényesen, abban biztos voltam, így hagytam a fenébe az egészet, és visszamentem oda, ahol bár nem jól, de biztonságban éreztem magam. 

És nem, ez nem azt jelenti, hogy a mostani lakásomat és életemet feladtam volna azért a helyért, az emlékekért, hanem azt, hogy mivel az emlékek megszépülnek, már nem maradtak meg a lélekvesztett, sírásba fúló sikolyok, a félelem, miután az egyik gyerek Aszódon meggyilkolta a nevelőjét – a tudat, hogy itt is megtörténhet. Nem múlt el, hanem megmaradt, élesebben akármelyik képnél, mondatnál vagy döntésnél. Olyan része volt ez az életemnek, ami minden rendőrségi aktában csak állami gondozásként állt fent, azt sehol sem tüntették fel: pontosan miért. És ami a legdurvább: Hogy a hivatalos és a saját személyes változatomon kívül – ami nyilván lebutított, és naiv – nem maradt meg semmi, és így, felnőtt fejjel is csak próbálom sejteni: Mi történt azon a napon, amikor a lángok felcsaptak?

A Történetről, kezdésképpen

"A rendőrség a munkája során abból indul ki, hogy véletlenek nincsenek. A nyomozások 95 százalékban íróasztal mögött végzett munkából állnak, tényállások értékeléséből, emlékeztetők készítéséből, tanúk kihallgatásából. A krimikben a tettes vallani kezd, ha üvöltöznek vele, a valóságban ez nem ilyen egyszerű. És ha egy ember véres késsel a kezében egy holttest fölé hajol, akkor ő a gyilkos. Egyetlen épeszű rendőr sem hinné el, hogy csak véletlenül járt arra, és a kést azért húzta ki a hullából, mert segíteni akart rajta. A rendőrfelügyelőknek azt a mondását, hogy egy megoldás túl egyszerű, a forgatókönyvírók találták ki. Az ellentéte az igaz. Ami nyilvánvaló, az a legvalószínűbb. És szinte mindig a helyes megoldás is. Az ügyvédek ellenben hézagot keresnek a bűnüldözők bizonyítékokból emelt építményén. Nekik barátjuk a véletlen, feladatuk, hogy megakadályozzák az elsietett ragaszkodást egy látszólagos igazsághoz. Egy rendőrnyomozó egyszer azt mondta egy szövetségi bírónak, hogy a védők csak fékek az igazságszolgáltatás kocsiján. A bíró azt felelte, hogy egy fék nélküli kocsi semmire sem jó. Egy büntetőper csakis ebben az erőtérben működik."

Ferdinand von Schirach soraival köszöntelek titeket a blogomon, amely a legtöbb feliratkozómnak már nem lehet újdonság, hiszen ez a történet már egyszer napvilágot látott ezen blogon, ám most egy átdolgozott, új formációs történetet láthattok, a csodálatos Sophie T. designjával együtt. A "Történet" menüpontra kattintva tovább informálódhattok a regényről és annak természetéről, de gondolom már a kinézetet látva eszetekbe juthatott, hogy ez nem egy átlagos szerelmes-szakítós történet lesz. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elmesélem, miről is szólna.

"Mit teszel, ha nem tudod, ki vagy, mit teszel, melyik éned a helyes, melyik éned született előbb, melyik éned vált le, melyik keletkezett, melyik milyen sorsot szán magának, melyik mikor kel önálló életre? Eszedbe jutna szólni valakinek, hogy úgy gondolod, nincs minden rendben? Vagy észre sem veszed? Elsiklasz felette, és éled az életed? 

Megmondom mit nem tehetsz:

Nem tudsz róla nem tudomást venni.

Mert benne élsz."

Vagyis miről is beszélünk? Egy skizofrén, személyiségzavaros, pszichopata nőről, aki nap mint nap szembesül azzal, milyen is lehetne: rendőr, méghozzá az a fajta, aki akárkivé tud válni: lehet prostituált, lehet egyházi vezető, vagy egy egyszerű bolti eladó. Senki sem nézi ki belőle, ki is, mi is ő. Szeretnétek elolvasni, hogyan harcol a betegségével, az érzelmeivel, hogy próbálja megérteni a másik személyiséget, hogy próbálja kitalálni, melyik "lénye" szerelmes, melyik lénye utál, melyik lénye akar meghalni?

"Régebben naiv voltam, de az árvaház, a sors kihozta belőlem azt a flegma ént, amelyik tudja, hogy a szülei nem egy jobb sorsot szánva a gyereknek adtak be a gyerekotthonba. Hogy ők nem is akartak engem sehova sem adni. Csoportos öngyilkosságot akartak elkövetni, és saját beleegyezésem nélkül lettem majdnem csoporttag."

Prológus hamarosan!