Ki voltam? - 03.

Megérkeztem!

Itt is lenne Nektek a prológus harmadik része. Remélem tetszik majd mindenkinek. Azt azonban elmondom, hogy ezek a prológusrészek nem feltétlenül történést fejeznek ki, ezek mesélnek. Igen, tudom, ez egy hosszú prológus, de képtelen vagyok lerövidíteni. Ennek a történetnek ez kell, és ezt fogja kapni. 

Ui.: Ezt a képet féltem iderakni, mert átvitt jelentése van, és remélem mindenkinek leesik majd. :)

Jó olvasást!

1999. június

Az 1999.-es nyár volt az első, amit árvaház nélkül töltöttem, azután a hét keserves év után. Egyszerre nagyon boldognak és felszabadultak éreztem magam, csak úgy szárnyaltam: munkát vállaltam egy könyvesboltban, és ebből a fizetésből fent tudtam tartani magam, de arra gondoltam, a következő szünidőre már valami pincér-állás után kellene néznem, hiszen a jatt sokat nyom a nettón.

Albérletbe költöztem a kollégiumból, és ott is szándékoztam maradni a nyár végéig, majd újra ingyenes ellátásban kollégista lenni. Mindent megtettem, hogy a következő évben jobb legyek: gyakoroltam a tudatom kizárását, hogy egy másik idősíkon lehessek, futni jártam reggelente és néha esténként is, igyekeztem egészségesen táplálkozni. Ezen a nyáron határoztam el, hogy rendben leszek, és képes leszek majd újra nevetni, barátkozni, embereket megismerni, társalogni, bár a napjaim nagy részét, a könyvesbolti vevőkön kívül egyedül töltöttem. De nem zavart, mert sok mindent szerettem volna pótolni: könyveket olvasni, filmeket nézni, sorozatokat bámulni, magamban énekelgetni. Megpróbáltam szervezni az életem.

Hallottam történeteket attól, hogy a bűnügyi nyomozó szak első éve piskóta. A második évben esnek ki a jelöltek. Roppannak össze. Nem hittem, hogy velem ez megtörténhet, de minél jobban megpróbáltam felkészülni rá. Kötelező órákban látogattam a főiskola pszichológusát, és ahol csak tehettem, rendőrökkel beszélgettem. Valamiféle öntréningen vettem részt, saját szervezéssel, és nem ismertem kegyelmet magammal szemben. Szinte E/3-adik személyben szólítottam fel magam a folytatásra, a nagyobb hajtásra. Kiabáltam magammal, hogy lelki békém legyen, hajtottam azért, hogy legalább látszatra normális legyek.

Valahol a lelkem mélyén azonban tudtam, hogy sohasem lehetek „egy arc a tömegben”. Pedig mennyire akartam elveszni! Hogy senki se lásson, hogy megbújhassak, de mégis mindenhol ott legyek, majd egy szép napon kitűnni valami igazán csodálatos dologgal, hogy az emberek azt mondhassák: „Jé, ez az a lány…”. De rám maximum az árvaházi alkalmazottak, a szociális munkások használták a csodálkozó kifejezést, amikor megtudták, hogy főiskolára járok, lakásom van. Ők ennyit láttak, pedig az egész mögött jóval több volt. Ők azt hitték, az enyém affajta sikertörténet az esélytelenről. Ők nem látták a magányos estéimet és éjszakáimat, az egyedül töltött nappalokat. A fenébe, pedig ha az ő szemszögükből nézem, sikertörténet voltam! Öngyilkos merénylők gyereke, aki ahelyett, hogy egy pszichiátrián öregedne meg, inkább tanul, dolgozik, éli a világát! Milyen könyvbe illően fordult jobbra a sorsom, erről egy egész életrajzi regényt kellene írni, pedig akkor még csak tizenkilenc vagyok. Ez nekem valami olyasmit jelentett, hogy velem tizenkilenc év alatt több dolog történt, mint mással harminchat alatt, és erre egyszerre voltam fenemód büszke – természetesen csak addig, amíg meg nem kérdezték, mi volt az a sok dolog – és akartam rejtegetni.

Aztán jött a következő szint: a hazugságok. Azt mondják, hogy minden Wall Streeten dolgozónak hazugság az egész élete, akkor én minden bizonnyal odavaló lennék: mindenféle boldog emléket találtam ki magamnak, hogy az apámmal játszom a kertben, hogy anyámmal vásárolni megyünk… És a legrosszabb, hogy elhittem őket, és úgy éltek előttem, mintha valósak lennének!

Aztán persze lassacskán rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen ezzel a problémával: más sünök, sőt, irodai alkalmazottak, politikusok is használják ezt a módszert arra, hogy kizárják a valóságot, és a munkájukra tudjanak koncentrálni. Hát, ez a hír sem dobott sokat az önbecsülésemen. Mégis, kit vidítana fel, ha a politikusokkal egy csoportba sorolnák? Hát, ebben beálltam a sorba, nem esett jól, pedig tudtam, hogy képes vagyok durvábban hazudni akármelyiküknél. Csak mondják, mit hitessek el az emberekkel, és megcsinálom.

Úgy éreztem, van esélyem az életre. Mégis, miért ne lehetne? Számtalan árvaházból kikerült gyerek él a világon, egyesek magasabbra jutottak, mint várták, mások – a gyengék – a földbe tiporva güriznek valami éjjel-nappaliban. Nekem mindig azt mondták, erős vagyok. Persze, biztosan, csak én nem tudok minderről.

Titokban sokszor gondoltam azokra a képeslapokra, amelyeket az árvaház kapott a már kikerült gyerekektől. Én is akartam egy ilyet küldeni, azzal a felirattal, hogy rendőr lettem, boldogan élek, mert szeretem a munkám. Már a kép is megvolt, hogy milyen lenne az eleje: a BRFK épületét ábrázolná, bár nem hiszem, hogy olyat akárhol is lehetne találni, és külön kék töltőtollat vennék, hogy azzal írhassak rá, gyöngybetűkkel. Olyasmi lenne a szöveg, hogy:

„Kedves Zalaegerszegi Nevelőnők!

Köszönöm azt a hét évet, amelyet maguk mellett tölthettem. Nem mondom, hogy kellemes volt, mert hát melyik gyereknek lenne az, de határozottan azt mondom, hogy jobb volt, mint másoktól hallottam. Szóval, azért írok, hogy elmondjam, jól vagyok: felvettek a Rendőrtiszti Főiskolára, így most Bűnügyi nyomozó szakon tanulok, végeztem az első két félévemmel. Amikor bekerültem, sosem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. Imádom ezt a helyet, a lakásom, az életem! Köszönöm a hét évet!

Csókolja Magukat: Törpényi Kata

Kár, hogy a „levél” több hazugságot tartalmazott, mint igazat.

Például sosem köszönném meg azokat az éveket. Hálátlannak tűnhetek, de valóban nem kaptam tőlük semmit, amit köszönnöm kéne. Adtak enni, de tudom, hogy szereztem volna. Volt ágyam, de tudom, nélkülük is lett volna. Ezeken kívül pedig csak bunkóztak velem. Ragaszkodtak a régi szoknyákhoz minden vasárnap, nem engedtek ki az udvarra, ha esett, pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy megtudjam, mi is az az eső! A kikerülés után folyamatosan áztam, a legjobb dolog lett az életemben.

A másik, hogy sosem hallottam még más árvaházi gyerekek meséit, hogy vajon milyen lehet nekik, így nem volt összehasonlítási alapom. És nem is voltam kíváncsi semmiféle sorstárs meséire, inkább el akartam felejteni ezt az egészet.

Kár, hogy semmi sem könnyítette meg. És mi lenne egy valódi, igazi levélben, amiben elmondanám, hogy érzek?

„Kedves nevelőnők!

Maguk engem írás órán mindig arra tanítottak, hogy akit tisztelünk, annak nem csak a nevét, hanem a megnevezését és nagybetűvel kezdjük. Nos, ennek fényében írtam az első sort, remélem veszik a célzást. Gondolom, azt hiszik, most elmondom, milyen jó életem lett, a kitalált filmem a Broadway-en van, befutottam a Wall Streeten, vagy esetleg sokat nyertem tőzsdén – mert persze mindenki ilyen siker sztorikkal jön, ha arról kell mesélnie, milyen is az élete. Egy szép történet az esélytelenről. Nos, akkor én is elmesélem, nekem milyen az életem.

Augusztus harmincadikán tövig lerágtam a körmöm, úgy izgultam, hogy mégis mennyi esélyem lesz egy olyan csoportban barátokat találni, ahol száztizenkilencből – merthogy egy én vagyok – száztizenkilenc férfi. Vagy, ha nagyon pozitív akarok lenni, talán egy nőre számítottam. Nem, nem félek a férfiaktól, de frusztrált a tudat. Másnap a poklok poklát éltem át, mert valahogy mindenki kinézett a tömegből. Persze, hogy a bűnügyi nyomozó szakon egyedül voltam nő. Hogyisne!

Októberben beküldtek a halálkamrába, majd fokozatosan szétszedték az idegeim: szívjátok meg a kokaint, hogy megnézzétek, milyen is a szaga, menjetek be a rohadó hullákhoz, nézzétek meg, milyen a szaga, menjetek be egy boncolásra, nézzétek meg milyen is a szaga! Persze, ezek után a hűtőm szagán sem akadok ki, köszönöm, kedves Rendőrtiszti Főiskola!

Ezen a nyáron albérletben lakom, mert nincs pénzem lakásra, augusztusban újra kollégista leszek. Dolgozok, többet, mint egy ló, edzek, hogy ne hulljak ki. Jövőre a százhúszból csak száztíz folytatja. Persze, nem hivatalosan rostálnak, hanem feketén: tíz emberre ráhúznak valami kifogást, és elküldik, mert amúgy nem tartják odavalónak. Én nő vagyok. Számoljanak: mennyi az esélyem arra, hogy ha innen kicsapnak, valahol még lehet életem?

Mindenkit csókol: Törpényi Kitti

Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha pár év múlva a pszichiátria címéről érkezik a levelem, benne azzal az össze-vissza, jellemtelen, végletes kézírással, aki a személyiségzavarosokat jellemzi, meg ezzel a szöveggel: „Skizofrén vagyok, az életem szépséges, köszönöm, hogy maguknál élhettem hét évig!”

Szerintem szívinfarktust vagy sokkot kaptak volna.

Újra kéne gondolni ezt a dolgot, kéne írni egy ilyet is.