Ki voltam? - 02.

Sziasztok!

Megérkeztem újra, a prológus második részével, amely remélem elnyeri a tetszéseteket. Lehet, hogy kissé rövidnek tűnhet, de a prológusban lesznek ilyen részek, talán több is. Még nem tudom, pontosan hány ilyen kis prológus lesz, mert az már megvan, hogy miket akarok leírni, de azt nem tudom, hány fejezetre sikerül majd. 

De ez mindegy is:

Jó olvasást Nektek! :)

1998. október

- A sötét és szűk terekben való üldözéseknél a legfontosabb, hogy a nyomozó minden érzékszerve éber legyen. Nem szabad elkalandoznia a figyelemnek, folyamatosan az célszemélyen kell járnia az eszünknek, közben pedig muszáj két részre bontanunk az érzékelést. Az egyik folyamatosan a célszemélyre koncentrál, a „belsőre”, a másik pedig a „külsőre”, ahol éppen a jelenben élsz. Ezt a mesterlövészek általában egy rájuk kifejlesztett módszerrel érik el: ők a fegyver előtt ülnek, és várnak. Közben a figyelt személlyel találnak ki történeteket, magukat is beleképzelve, például kocsit mosnak, bevásárolnak, vagy akármilyen közös tevékenységet végeznek. Ezáltal folyamatosan ott vannak az áldozattal. Ők ezt hetvenkét óráig simán fent tudják tartani. Természetesen a módszerek tárháza óriási, ez csak az egyik. Maguknak is így kell figyelniük, azonban a mesterlövészek könnyebb helyzetben vannak, ők ülő helyen, egy rögzített fegyverrel vadásznak, maguknak azonban mozogniuk kell, stukkerrel, mindenre sokkal jobban figyelve. Ma ezt fogjuk elkezdeni tanulni. A maguk feladata, hogy a szimulációs feladat során az ösztöneiket tegyék próbára, ez alapján osztjuk majd magukat csoportokra, teljesítmény szerint, hogy együtt fejlődhessenek. Kezdhetjük! – kiáltotta az oktató. A csendes, szinte már kísérteties pesti épületben visszhangzott, szinte bele is remegtek a vékony falak. A kiszuperált társasházat a főiskola vette meg, hogy a jövő rendőreit itt képezzék. Nem igazán hasonlított arra az épületre, amelyet a külseje alapján képzeltem el.

Kívülről szépnek tűnt, már-már egyszerűnek, olyan tipikus lakótelepinek: kissé omladozó korlátok, sárgára festett falak, az ablakokban elszáradt növényekkel teli virágládák, az ablakokat azonban leszikszalagozták, és hatalma alumíniumtáblákat helyeztek a fény útjába. Csak az előcsarnokban volt fény, ahol a gyakorlatok előtt az eligazításokat tartották. A lakások falai nem ott voltak, ahol eredetileg: az egészet részekre bontották, az egyik helyen lakóházat, a másikon bevásárlóközpontot, a harmadikon hivatalt – és így tovább… - rendeztek be, így téve többfunkcióssá az épületet. Óriási csend volt, erre pedig a félhomály tett még egy lapáttal.

Mindig kaptunk egy adott szituációt, például fegyveres bankrablást, túszejtést, amelyet a lehető leggyorsabban és legjobban kellett megoldani. Persze ezt csak az öreg rókáktól hallottam, az idősebbektől, én magam még nem vettem részt ilyenen, de azt nem lehet mondani, hogy nem lettünk eléggé felkészítve.

Egy csapat pasival ültem a falnak dőlve, és vártam, hogy az első végezzen a gyakorlattal. Kissé frusztrált, hogy egyedül vagyok nő, és a tanár sem az. Persze ezen nem kellett volna meglepődnöm, hiszen már a felvételin tudtam, hogy egyetlen nő fog oktatni, ő is csak elméletet.

Míg vártunk, azzal szórakoztattam magam, hogy a környezetem tanulmányoztam. Nem volt nagyon berendezve a csarnok, csak a szükséges két kivetítővel, egy tűzriadós kiürítési tervvel, ami a fal közepére volt feltűzve, ugyanis mindenki tudta, hogy ez a hely igen veszélyes is lehet, hiszen az újonc úgy megy be, hogy fogalma sincs, hol van, ki kell jutnia, valamint azzal sem lehet tisztában, melyik tűzoltó-készülék díszlet, és melyik valódi. Szóval a rendőrök kiképzésére használt épület tulajdonképpen egy perc alatt halálkamrává válhatott, ezért is tiltották meg az épület közelében a nyílt láng használatát.

Mindenki a súlyos egyenruhát viselte: golyóálló mellényt. A Dr. Csontban hallottam egyszer, hogy Booth azt mondta: „Mindjárt magába eresztek pár golyót mellény nélkül, és akkor megtudjuk, hogy alapfelszerelés-e, vagy sem.”. Akármilyen komoly is volt a szituáció, halkan elnevettem magam, mire a legtöbben felém fordultak, és kérdőn néztek.

-          Semmi… - intettem, és tovább mosolyogtam magamban.

Már az első percekben felmértem, hogy nincsenek itt olyan emberek, akikkel egy hullámhosszon lehetnék, egy húron pendülhetnék. Így inkább meg sem próbáltam. Magányos farkas voltam, pedig többen figyelmeztettek, hogy ennek nem lehet jó vége. Többen a Wall Streethez hasonlították a rendőri munkát, amely, ha nem beszélhetsz róla, ha nem öntheted ki a lelked, felőröl. Beszélgettem TEK-es férfiakkal és nőkkel, régi kutyákkal a szakmában, és mind ezt mondták.

Az első hamar végzett, a fejét fogva sétált ki a szimulátorból. Láttam rajta, hogy elfáradt, hogy megviselt, így egy kicsit féltem. Igen, féltem, hogy nem lesz olyan könnyű ez az egész, mint képzeltem. Az első hónapban, az elméleti órákon mind remekeltem, szárnyaltam, de amikor gyakorlatra került a sor, egy pillanatra megijedtem.

Mindenki köré gyűlt, hogy meghallgassák, milyen volt bent. Néztem a férfiakat, akik mintha mindig is rendőrnek termettek volna: magas, izmos alkat, széles vállak, akárcsak egy kétajtós szekrény. Én azonban sehogyan sem illettem közéjük: éppen átléptem a magasságommal a minimumot, bár a doki azt mondta, biztosan növök még, mert nem mindenki éri el a teljes magasságát tizennyolc éves korára. Vékony voltam, nagyon lefogyva, mindenféle izom nélkül, persze ez ellen próbáltam tenni, de nem volt olyan könnyű harcolni a génekkel: egyik szülőm sem volt sportember.

Egy újabb ember indult a halálkamra felé, én pedig csak úgy álltam szélül, messze a többiektől, és a névlistát néztem. Hetedik. Hetedikként küldtek be arra a helyre. Rögtön a film jutott róla eszembe, Brad Pitt-tel és Morgan Freeman-nel, és arra gondoltam, hogy ez csak rossz ómen lehet, olyan mint a péntek tizenhárom, vagy a fekete macska. Bár én már egyikben sem hittem, a tizenhárom pedig a szerencseszámomnak számított, azért mégis paráztam amikor kijött a hatodik, és a nevemen szólítottak:

-          Törpényi Kata.

Egyszerre felgyulladt bennem a félelem helyett a gyűlölet, hogy még mindig ez a nevem, még mindig így, ezzel együtt élek. Ha kívülről láttam volna magam, biztos megjelent volna a szememben az a veszélyes csillogás, amely ezt jelezte, hogy akármire képes vagyok, de akkor biztos voltam benne, hogy külső jele nincs a hirtelen jött magabiztosságomnak.

Az oktató után mentem a felkészítő szobába, aki egy Remmingtont adott a kezembe, megtöltve lőszerrel, a mellényembe pótlőszert nyomott, majd ismertette a szituációt: sötét lépcsőházban üldözök egy gyilkost, akinél valószínűleg AK-47-es van, valamint veszélyesnek nyilvánították, szökésben van. Ezután belökött az ajtón, és benyomta a szimulátort.

Nagyon sötét volt. Elindultam előre, csak szépen lassan, és nem titkolom, kicsit féltem. Kivágódott elém az első papírfigura, amely egy összebújó családot ábrázolt. Nem húztam meg a ravaszt. A kanyarnál körbekémleltem, a fal mellé bújtam, és úgy mentem tovább. Ahogyan előttem, mögöttem, mellettem villództak a papírmasé-figurák, minden figyelmem azoknak szenteltem, de még így is kihagytam egy „veszélyest”, és lelőttem egy anyát. A végére huszonnyolcból tizenkilenc pontot kaptam, mert a kameraképeken is megjelentem, illetve érzékelték pár hibám, de azért ezzel meg voltam elégedve. Amikor visszaléptem az eligazítóba, az oktató rám nézett.

-          Tizenkilenc. Nem is rossz, nem kiemelkedő, de összességben megfelelő. – Abban reménykedtem, hogy tesz valami szexista megjegyzést, hogy „Ez egy nőtől nem semmi…” vagy, hogy „Egy nőtől nem is rossz…”, de nem, csak megveregette a vállam, és kiengedett, majd hívta a nyolcast.