Ki voltam? - 01.

...Eljött ez a nap is...

Bevallom Nektek, félve adom ki ezt a történetet a kezeim közül, bár egyszer már publikáltam, de azért is. Csak sok ellenőrzés, és Kinga pozitív véleménye volt az, ami biztosított abban, hogy ennek a történetnek helye van itt, jó lesz neki. 

Félek, hogy mit fogtok szólni az újfajta tematikához, hogy fog tetszeni az új történet, de remélem nagyon, mert a legtöbb része teljesen újnak számít. 

Gyorsan hadd mondjak el valamit:

A történet három részre van felosztva, természetesen az utolsó egy a legrövidebb, utána következik az első, és a leghosszabb a középső. Az egész első egy prológus, amely a "Ki voltam?" címre hallgat, úgyhogy amíg ezt látjátok, addig prológus van. A középső rész, maga a történet a "Ki vagyok?" címet viseli, az epilógus pedig a "Ki leszek?"-et. Ez egy ilyen történet, a prológuson és az epilóguson belül is kis részekkel. 

Azt el kell hogy mondjam, hogy ez egy komoly történet, komoly problémákkal és minden egyébbel, úgyhogy erre készüljetek. Az írását is nehéz idegekkel bírni, bár ez így az első rész alapján nem fog látszódni, de én nyilván már előrébb tartok. Elég sok durva dolog előfordul majd a történetben, véleményem szerint komolyabb köntörfalazás nélkül, na de...

Jó olvasást Nektek!

1997. január

Tél volt, hideg és jég, de ez nem tartott vissza attól, hogy az ablaküvegnek dőlve nézzem a várost. Csupán egy két centi vastag duplaüveg választott el a szabadságtól, mégis, azelőtt még sosem éreztem magam ennyire elzárva, ennyire kirekesztve a világból, ami elvileg mindenki tulajdona. Arra gondoltam, hogy miért azok vannak kint, akik szennyezik, bántják, és miért nem én, aki nem tett semmit? Aki törvényes életet élő polgár lenne. 

Persze, ahogyan belegondoltam, tudtam, hogy én sem lennék olyan, mint amilyennek gondolom. Más lennék, ha végre újra érezném a szelet, a napfényt, a világot magam körül. Biztosan tudtam, hogy nem állnék meg egy percre sem, csak felvenném a korábbi életem ritmusát, suhannék a járdán az autók után, és azokat a dolgokat csinálnám, amik nyolc év alatt kimaradtak.

Öt órára járt az idő, de már sötétedett. Az utcákról lassan eltűntek az emberek, kihaltak, helyüket az esti szórakozás reményében elinduló fiatalok, és a hajléktalanok vették át. Szomorúan néztem a kerítés tövébe leheveredő férfit, aki rongyos takarót terített a vállára, fejébe pedig valami ősrégi sapkát húzott, amely már rég kicsi lehetett neki. Láttam, ahogy az arcával együtt piroslik a füle is, és az jutott eszembe, hogy ha a jobb élet reményében elszöknék innen, én is ugyanazt az életet élném. Bár tudtam, hogy sosem lenne ehhez bátorságom és lelkierőm. 

Sokan leköpték a férfit, aki csak szomorúan nézett utánuk, és újra bebújt az ideiglenes helyére. Akkor határoztam el, hogy sohasem fogom bántani a hajléktalanokat, nem hívom őket csöveseknek. Magamban arra következtettem, hogy ha kikerülök az állami gondozásból és nem sikerül bejutnom a főiskolára, én is így végzem majd. Aztán eszembe jutott, hogy velem ilyen nem történhet meg. Egyszerűen nem. Képtelen voltam magam elképzelni ilyen helyzetben, ha pedig már közel jártam hozzá, kicsordult a könny a szememből.

Ahogyan még jobban hűlt a hőmérséklet, távolodtam az ablaktól, és az asztal szélére másztam. A mezítelen lábam a széken lévő összegyűrt ruhák közé dugtam, hogy felmelegedjen, de továbbra sem tudtam elszakadni a látványtól. Éreztem, ahogyan vonzza a tekintetem, és ahogyan nem ereszt. Mintha csak valami jövőképet akarna mutatni. 

- Kitti, gyere, vacsorázunk. – nyitott be az egyik nevelőnő az ajtón, mire lekászálódtam a rozoga asztalról, és belebújtam az összerongyosodott papucsba. Végigsimítottam a barna foltokkal tarkított szoknyámon, amit mindig is utáltam, de vasárnap volt, amikor a lányoknak a szoknyát, fiúknak a fekete nadrágot tették kötelezővé.

Miután belenéztem a repedt tükörbe, kiléptem a folyosóra, ahol mindenki rettentően örült a meleg vacsorának. Nem csodáltam: a legtöbbjük olyan családoktól került ide, akik éheztették őket, nemritkán fizikális, és lelki erőszakot is alkalmazva. Én valahogy normálisnak tartottam a – bár nem mindig meleg, de azért többnyire főtt – vacsorát, mindig fél nyolckor. Mert nekem volt családom, többnyire normális is, csak mostanra – a hamvasztást spórolva – fekszenek valahol. Sosem tudtam, hova temették a félig összeégett maradványokat, és azt sem tudtam, hogyan kérdezhetném meg. Menjek oda a nevelőkhöz? Vagy csak simán kiáltsam el magam, hátha mindenki tudja? 

Kanalak és villák zörögtek őrülten, miközben a többiek a vacsorát várták. Én Emma mellé ültem, aki bár nem volt velem egy pszichés szinten, de legalább elhallgatott, ha érezte, hogy nem akarok vele beszélni. Persze, azt hiszi az ember, hogy ez egy roppant összetartó közösség: hát nem. Én magam is a kihúzók közé tartoztam. A városi lány, aki nem akar mindenbe beletörődni, hanem néz ki az ablakon, és arra gondol, hogy minden meg fog változni. 

A hosszú asztaloknál mindig a szélen szerettem ülni, és Emma is. Különböző okokból: én antiszociális voltam, ő meg nem szerette, ha két oldalról könyökölik le. Elhelyezkedtem a fa padon, játszottam az evőeszközökkel, megpróbáltam elütni az időt, miközben a többiek néha beszélgetést kezdeményeztek. Csevegtem pár mondatot, aztán már nem is figyeltek rám. Nem  mintha számítottam volna. 

Nem sokkal később a nevelők szóltak, hogy mehetünk. Az ablakokhoz kellett állni, benyújtani a tányért, és ők már adták is az ételt bele. Aznap pörkölt volt, bár nem kaptunk sokat, és nem is volt finom, de mindenki őrült módjára esett neki az adagjának. Én csak kapargattam.

Megint ugyanaz. Ők értékelik, mert eddig csak rosszabbat kaptak. Én lehetetlennek tartottam, hogy megegyem: még akkor sem álltam neki, ha végképp éheztem. Képtelen voltam rá, mintha csak valami elfojtott öngyilkossági kísérletet akartam volna végrehajtani ezzel a tulajdonságommal. Csak a nevelők próbálták belém tömni az ételt, de jobbára nem sikerült nekik. 

Aki végzett, levitte a tányérját, és visszaült a helyére. A nemrégen történt aszódi nevelő-ölés óta nagyon komolyan vették a biztonsági szabályokat, nem mehettünk sehova, ha nem kaptunk rá engedélyt. Furcsa volt: én, aki a kerületen belül akárhova mehettem, de még azon túl is, hirtelen keretek között, beskatulyázva. 

Minden olyan mozzanatra nagyon erősen reagáltam, amely kapcsolatba hozható volt a külvilággal: ha a rendőrök behoztak egy bedrogozott kortársat, megfigyeltem a kézmozdulatokat, ahogyan a kint maradt társaiknak intettek, ha ételt hoztak, elkértem a címkéket, mintha ezzel valami kintit csempészhetnék az árvaházba. Ültem a kerítés sarkában, és azt vártam, hogy halljam a beszédet. Azt hittem, ők máshogy beszélnek, mint mi. Hihetetlen naivan reménykedtem egy másik világ jelenlétében, ahol minden tökéletes. Az elején még kerestem is a kedvességet, a megértést, a pozitív világszemléletet, de egy-két év után kiüresedettnek éreztem magam: tizenhárom évesen.

Magyarországon hivatalosan az aszódi árvaház az egyetlen, ahol hosszú idei tarthatnak gyerekeket, a többi csak egyébfunkciós. Én mégis hét évet töltöttem Zalaegerszegen. Abban a hét évben minden egyes áthelyezési kérelem előtt úgy voltak vele: majd a következő évben elviszik. De nem, nem vittek el. A látogató szülők vizslató pillantásával megnyílt előttem a társadalomkritika világa. Rájöttem, hogy nem vagyunk egyenlők, vagy ha azok is vagyunk, ezek nem tartanak annak. 

És ha már nem lehettem elég jó, akkor jobb akartam lenni. Különleges. Aki bár nem tesz semmit, de csodálják. Mondjuk, mert szép. Vagy, mert jó a hangja. Vagy egyszerűen csak szokatlan neve van. Persze, ez sem jött be: Törpényi Katának nem volt szép hangja, különleges neve, sem irigylésre méltó kinézete.

Aztán meg eközben el akartam veszni a tömegben. Egyszer ez, egyszer az. Mintha az elmém külön szegleteiben minden agysejt mást akarna. Mintha szándékosan húznék szét a gondolkozásom, a tudatom, hasítanák a személyiségemet. Nem értettem magam, és tipikusan kerestem másokban is ezt a tulajdonságot. Ez eredményezte a következő felfedezést magammal szemben: még a különcök közül is kilógtam. 

Az utolsó évem volt az, amikor meglegyintett a szabadság, amikor éreztem, hogy megyek valamerre. Addig néztem a gyerekeket akiket elvittek, és már csak képeslapokat küldtek vissza, és azt vettem észre, hogy ők haladnak valamerre, míg én egy helyben állok, pedig ki akarok törni a helyzetből, felfedezni a világot, a társadalmat, a kasztokat. Bezárva éreztem magam, attól a pár kimozdulási lehetőségtől pedig szinte repestem. Az is eszembe jutott, hogy például az iskolalátogatás alkalmával megszökjek. De tudtam, - az eszem tudta – hogy ezzel csak a saját helyzetemen rontanék, hiszen akkor el sem mehetnék oda, ahova bejutottam volna.

Meg amúgy: egy Rendőrtiszti Főiskolára jelentkező diák életrajzában mégis hogyan nézne ki az, hogy tizennyolc évesen megszökött az árvaházból? Nem túl fényesen, abban biztos voltam, így hagytam a fenébe az egészet, és visszamentem oda, ahol bár nem jól, de biztonságban éreztem magam. 

És nem, ez nem azt jelenti, hogy a mostani lakásomat és életemet feladtam volna azért a helyért, az emlékekért, hanem azt, hogy mivel az emlékek megszépülnek, már nem maradtak meg a lélekvesztett, sírásba fúló sikolyok, a félelem, miután az egyik gyerek Aszódon meggyilkolta a nevelőjét – a tudat, hogy itt is megtörténhet. Nem múlt el, hanem megmaradt, élesebben akármelyik képnél, mondatnál vagy döntésnél. Olyan része volt ez az életemnek, ami minden rendőrségi aktában csak állami gondozásként állt fent, azt sehol sem tüntették fel: pontosan miért. És ami a legdurvább: Hogy a hivatalos és a saját személyes változatomon kívül – ami nyilván lebutított, és naiv – nem maradt meg semmi, és így, felnőtt fejjel is csak próbálom sejteni: Mi történt azon a napon, amikor a lángok felcsaptak?