Sziasztok,
Nagyon régen volt rész, amit nagyon szégyellek, és nem kérem, hogy értsétek meg. Azonban büszkén jelentem, hogy többé.kevésbé kilábaltam a saját kis depressziómból, a bipolaritás néha jön, de az van, el kell viselni. gyógyszer nélkül csinálom, büszke vagyok xD.
Jó olvasást!
xXx. Alice
2005. november
Először nem akartam nyomozó lenni, annyira elvarázsolt a saját tudásom. Egy hűtött laborban dolgoztam, fehér köpenyben, és egy év utáni valami dirigáló pozíciót is kaptam. Az egész végtelenül kiszámítható és könnyű volt. Akkoriban kicsi helyreálltak a dolgok. Máig úgy gondolok a helyszínelő múltamra, hogy ha az maradok, talán nem siklik ki minden 2013-ban.
De kisiklott. Egy idő után felkértek, hogy a bűnügyin dolgozzak helyszínelőként, ami máris több izgalmat jelentett. A balesetek egyhangúsága helyett elvarázsoltak a bűnügyek. Tudtam, hogy nem fognak csak úgy berakni nyomozónak ennyi idő után, így Ordassy-hoz fordultam. November 14-én találkoztunk egy hangulatos kis pesti kávéházban. Mire odaértem, Ordassy már megrendelte a saját ki kávéját és „illedelmes” módra már majdnem el is fogyasztotta a saját krémesét. Mindig mondta, hogy mennyire dolgozott volna Hoover irodájában, én pedig mindig mondtam neki, hogy akkor talán több tiszteletet kellene tanúsítania. Erre ő mindig közölte, hogy az egóm az egekben, és hogy lesz erre még szükségem.
Lehuppantam mellé a bokszba. A mellettünk álló asztalnál egy férfi dohányzott, a füstje az arcomba csapott. Utáltam a füstöt, egyszerűen kikészült tőle a szemem, valamint a szaga beleégett az orromba, és nem hagyta működni a tüdőm. Ordassy elhessegette magunk körül a cigi melléktermékét, és előredőlt.
Gondoltam, hogy hamarosan megkeresel, és bevallod, hogy a helyszínelés nem a te hivatásod.
Ez így van. – nem volt kedvem ellenkezni. Jól tudtam, hogy nyitott tenyér előtte a gondolatvilágom, minden, amit csak érzek. Először zavaró volt, de aztán megtetszett, hogy valaki tud segíteni, foglalkozni velem.
Sokat gondolkoztam rajtad, Kitti. – vakargatta az állát. – Jól hallgasd meg, amit most mondok. Mindig tudtam, hogy te a mocskot fogod kajtatni. Egyre jobban húzol a bűnügyek felé, és megértelek. Sőt, tudtam. Tegnap bent jártam a kapitányságodon, és beszéltem egy bizonyos Bíró Szilárddal. Megkérdeztem, hogy milyen gyorsan tudna neked egy olyan ajánlót írni, amilyennel rögtön bekerülsz a gyilkosságira. Jól figyelj. Onnan most felállt egy hatvanas a székéből, és a rendőrség még az alkalmazottai körében sem dobta piacra. Engem kérdeztek meg, kit mondanék. Ha nem téged mondtalak volna, már nem lennénk itt.
Ez azt jelenti, hogy én gyilkossági nyomozó vagyok? – kérdeztem, talán kissé hangosabban a kelleténél. Többen felém fordultak, de eltakartam az arcom, így egy idő után megunták.
Igen. Azt. Most viszont figyelj ide. Egy csomó ötvenes cukrosbácsi közé dobtunk be ezzel, úgyhogy hallgass. Ott lesz a főnököd, Kajtai. Kajtainak nincs családja, kiöregedett zsaru, aki egész életében férfiak között dolgozott, egy nőt nem lát, max a buszon. Nem kell tőle félned, de mindenképpen tartsd meg a két lépést. Nincs nagy testi fölénye, dagi, de nagyon eszes fickó, ezt mindenképpen jegyezd meg.
Na álljon meg a fáklyás menet! Mi leszek, eszkortlány, vagy gyilkossági nyomozó?
Ebben a munkában néha lehetetlen megkülönböztetni a kettőt, Kitti. Szóval, Kajtai társa Horváth, aki egy kicsit csendesebb, normálisabb, úgyhogy mindenképpen feléje hajolj, ha van valami. Veled Viktor fog dolgozni, aki szintén Horváth, de valahogy meg kell különböztetni őket. Kassai az utolsó, aki veled fog dolgozni, őt Kajtaihoz hasonlítanám. Mind cigarettázik, levegőt nem fogsz kapni, de azért ez nem egy rossz ugródeszka, ha úgy vesszük.
Ordít a tüdőm. – sóhajtottam.
Ezek hallatán az enyém is ficánkol. – értett egyet.
Szóval november közepén megkezdtem a munkám, mint gyilkossági nyomozó. Ez sokban megváltoztatott: külsőben is. Ordassy kiemelte, hogy fontos, hogyan is nézek ki, így azóta zakóban jártam, inggel, szolgálati autóval. Kiengedtem a hajam, sminkeltem magam, hátha ezzel lesz valami tekintélyem. Lett.
Nem sokat dolgoztunk. Mármint, nem sok gyilkosság volt. Inkább papírmunka, az viszont csak nyolctól négyig. Ez valami monoton rendszert hozott az életembe. Hasonlóan a helyszínelői munkához, itt is csak úgy voltam. Hosszú szüneteket tartottam, kevés munkával, és arról fantáziáltam, mi lenne, ha nem én kajtatnám a bűnözőket, hanem éppenséggel utánam loholna a törvény. A karaktert, aki a fejemben járkált, Katának neveztem el: képtelen volt társas kapcsolatok kialakítására, boldogtalan volt és negatív, de mindig ki tudta magyarázni a tetteit. Izgalmas volt az ő fejével gondolkozni, mentsvárul szolgált a folyamatos egyhangúság elől.
Egyszer történt, hogy éppen az aktaraktár előtt sétáltam el, amikor megláttam, hogy pakolnak át az új, nagyobb irodába. Önzetlenül ajánlottam fel a segítségem, majd hátramentem, és őrült módjára kezdtem kutakodni a gyújtogatási ügyek között. Nem tudtam sem az esetszámot, sem semmi érdemlegeset, csupán az évszámot. ’91.
Nem volt sok ügy abban az évben. Hamar a kezembe vehettem azt a bizonyos aktát, amely elején a „#06137506621” szám díszelgett. Tudtam, hogy az az, amit én keresek. Körülnéztem, majd sóhajtva nyitottam ki.
Az első oldalon hatalmas piros pecsét díszelgett: „Titkos, nemzetbiztonság által zárolt”. Tudtam, mit jelent az, ha valamit a nemzetbiztonság zárol. Terrorista, vagy terrorizmussal kapcsolatos akciót.
Akkor, ott, eltört bennem valami.
