Ki voltam? - 06.

Sziasztok!

Igen, késtem egy napot, de mentségemre, tegnap volt egy kis dolgom. Le kellett mosnom a kimosható vörös festékes a hajvégeimből, de legnagyobb örömömre nem sikerült teljesen, így végeiben vörös maradtam. :P Holnap újra festem, ugyanis két szabadnapom van, arra pedig pont jó lesz. Egyszerűen imádom ezt a frizurát, ez az enyém.

Ez a rész már kicsivel hosszabb lett az előzőnél. Nem azért írtam rövidet, mert nem volt időm, vagy igénytelen vagyok, hanem mert ezt ennyire terveztem. Nem kell ide az elejére annyi fakszni, nem akarom húzni a karakterérték miatt. 

De akkor kezdjük is, jó olvasást!

xXx Alice...

Ui.: A képen Stana Katic, Kitti megtestesítője látszik, én így képzelem el Kittit életének ebben a szakaszában. 

2002. január

Miután túléltem egy félévnyi politikát, csak egyre jobb és jobb tantárgyak jöttek: fegyverismeret, harcművészet, toxikológia, anatómia és végül a drogismeret. És akkor még nem is említettem a következő, szeptembertől következő félév új tantárgyait. Ezeket mind tanultam, elvoltam velük, de igazából a gyilkossági nyomozásokra vonatkozó tantárgyakat kerestem.

Aztán új felfedezéseket tettem: Magyarország legnagyobb drogtanyája a Rendőrtiszti Főiskola. Oké, ez drasztikus, de ez van. A pillanat, amikor elénk rakták a drogokat, és azt kérték, jellemzők alapján mondjuk el, mik lehetnek. Interaktív, nem anyagot darálós feladatnak bizonyult, természetesen belementünk, és próbáltunk részt venni benne, nehogy az legyen, hogy az oktató megharagszik ránk, hogy nem veszünk részt, és akkor diktál.

Az elején magától értetődően a könnyebbekkel kezdte: csak sorolta a jellemzőket: mellékhatása jellemzően a nyugodtság, testnyílásba kell felszívni… Erre egyetlen ember volt, aki lekiáltott a sorokból, hogy „Kokain!”. Én. Már akkor is eltaláltam. Persze, abban a pillanatban nem tudtam, hogy valóban többször fogok találkozni ezzel a szerrel, mint egypár röpke órán, de ez mellékes.

Az oktató lehívott minket, hogy szívjunk bele. Mindenkinek kimért egy nagyon kicsit, és fel kellett szívnunk, meg kellett tapasztalnunk, milyen érzés.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszett az illata. Finom volt, határozottan nagyon finom. Mármint nem az íze, a tapintása. A hatása pedig… Nem, nem szeretnék róla beszélni. Egy élmény volt, ha ezt lehet így kifejezni. Ismertem valamennyire a drogokat, az árvaházba sokszor hoztak be olyan gyerekeket, akik drogosok voltak egykor, ők meséltek néhány érdekes dolgot. Én pedig csak hallgattam.

Ezt először elég nehezen vallottam be Ordassy-nak. Nem akartam, hogy megvessen, hogy azt higgye, máris rossz útra tértem. Aztán előhuzakodtam vele. Elmondtam neki, hogy szívesen kokainoznék. Nem, nem lepődött meg.

-          Kitti, velem ugyanezt csinálták akkor. Tudd meg, hogy ez nem azért van, hogy felismerd az anyagot! Ez azért van, hogy drogos legyél. Ők ezzel nem jót akarnak neked. Vésd jól az eszedbe. – közölte komoran.

-          Szóval ők most a markukba röhögnek, és azon fogadnak, hogy melyik harmadikos bukik le a kokainfogyasztás miatt? – kérdeztem.

-          Igen. Tudod, ha kokaint találnak nálad, azonnal kicsapnak. Ez a szűrő. Ha rájönnek, hogy drogozol, akkor a „kicsapott tíz” között leszel. Tudod, meg kell tartanod magadon azt az ostoba manipulatív mosolyt. Nem szabad rászoknod a szerre.

-          Értem. – bólintottam. Valóban tudtam, mivel járna, ha drogozni kezdenék: az egészet, amiért eddig harcoltam, romba döntené.

-          Már csak két és fél éved van hátra, ezt még ki kell húznod ebben az iskolában, aztán mehetsz, amerre látsz. Lesz helyed, meglátod. – kacsintott, én pedig tudtam, mire gondol. Arra, amit mondott. Hogy a számára tehetségesnek tűnőket kiemeli, elindítja. Még mindig annak tart! Ez nyugtatott csak, más nem. Nem találtam semmi pozitív dolgot az életemben, ami miatt reménykedhettem volna. Egyedül Ordassy tartotta bennem a lelket.

Persze, gondolom senkinek sem okozok meglepetést azzal, hogy rászoktam a szerre. Egyszerű volt az egész, mint a karikacsapás. Árulták a koleszban, árulták a bulikban, én meg, hát rászoktam. Ordassynak nem mertem elmondani, mert féltem, hogy elítél, és nem tart alkalmasnak. Nagyon, de nagyon féltem. Az akkori életemben nem volt semmi, aminek elvesztése kiakasztott volna. csakis Ordassy bizalma volt nekem fontos. De az nagyon.

Szóval fontos volt, hogy bízzon bennem. Az emberi kapcsolatok alapja úgyis a bizalom volt, én bíztam benne, az övét szerettem volna elnyerni, megtartani. Másokéra úgysem számítottam, mivel emocionálisan leépültem: képtelen voltam kapcsolatokat kialakítani. Nem tudtam, hogyan barátkozhatnék: csak úgy menjek oda valakihez, és kezdjek el vele csevegni? Beszélgessek? Esetleg interneten?

Először arra jutottam, hogy figyelnem kellene az embereket. Hogyan is teremtenek kapcsolatot, hogyan szólnak a másikhoz? Mint egy tanulmány, úgy fogtam fel az egészet. Felültem a buszra, zenét hallgattam a telefonomon, de néha-néha kikapcsoltam, és az embereket hallgattam: a mellettem lévő széken egy fiatal lány ült, aki egy másikkal beszélgetett. Szlenget használtak, mindkettőjüknek szőke haja volt, festett, kivágott ruhájuk és magabiztos megjelenésük. Rögtön levágtam, hogy nem rögtön ismerték meg egymást. Talán iskolatársak lehettek.

Aztán egy férfi adta át a helyét egy idős asszonynak. A néni megfogta a pasas kezét, úgy hálálkodott neki, majd rögtön a csípőproblémáiról kezdett beszélni. Aranyos volt a hálálkodás, érdeklődve figyeltem. A pasi végül leszállt. Aha, szóval köszönetnyilvánítással is lehet barátkozni.

Mások, akik egymás mellett ültek, nem szóltak egymáshoz. Titkon reméltem, hogy valaki rám néz majd, de aztán rájöttem, hogy nem lehetek valami bizalomgerjesztő az arcomba lógó csuklyámmal, meg a göndörösen tekergőző sötétbarna hajammal. Rövid volt, mert zavart volna a hosszú. Zavart volna a terepgyakorlaton, a lőtéren. Ez praktikusabb volt.

A kollégium tömve volt, én igyekeztem kerülni a tekinteteket. Csak bementem a szobába, és magamra zártam az ajtót. Vivien, a szobatársam úgyis be tud jönni, másnak meg nem kell.

Kicsi, kétszemélyes szoba volt, minimál-berendezéssel és fehér falakkal. A bútorok feketék voltak, de csak a leglényegesebbek: két ágy, két polc, két ruhásszekrény és egy nagy asztal. Mellette sárgás hűtő árválkodott.

Lehuppantam az ágyamra, és egy roppant érdekes beszélgetést folytattam le magammal, arról, hogy vajon mi lesz holnap a lőgyakorlaton. Válaszoltam magamnak, kétféle véleményem versenyeztettem meg két ember között. Roppant izgalmas volt magammal veszekedni. Másokat legyőzhettem szópárbajban, de magam nehezebb volt: meggyőzés, elvek, úgy, hogy mindkét oldal nyerni akart. 

Ki voltam? - 05.

Sziasztok, megérkeztem!

Tudom, nagyon sokat késtem, de mentségemre legyen mondva, a gépem javítóban volt Pesten, és ma kaptam vissza, és persze, hogy erre volt lementve a következő rész.

Ez a rész egy pöppet rövid lett, de mint mondtam, ezek még nem igazán részek, inkább csak töredékek, és vannak kisebb töredékeim is. Ez például az. Láthatjátok, mér 2001-nél járunk, már csak tizenegypár év, és vége a prológusnak.

Jó olvasást! xXx

2001. szeptember

Lehet, hogy könyörtelenül hangzik, de én ámulattal néztem a 9/11-ről szóló híradásokat. Ilyet akartam Magyarországra is, hogy én nyomozhassak a terroristák után, én hallgathassak ki, hős lehessek, izgalmas lehessen az életem. 

Azt szerettem a legjobban a sulimban, hogy csak egy félévet kellett politikát tanulnom. A harmadik évem első félévét áldoztam fel rá, de be kellett vallanom magamnak, hogy a sok idióta pénzügyis szöveg mellett még élveztem is. Azért azt hozzá kell tenni, hogy mivel bűnügyi nyomozónak tanultam, alap volt, hogy a drog, a gyilkossági, a pénzügyis, a belsős és a politikai nyomozás alapjait is kitanulom, de szerencsére az utóbbiból annyira nem volt sok. 

Így történhetett az, hogy amikor a híreket néztem, a két Boeinget ahogy belecsapódnak az ikertornyokba, rögtön tudtam: ezek után légitársaságok fognak tömegesen bezárni, az utazási kedv csökken, Amerika csinál magának egy új szakszervezetet, hogy mindenre legyen, én pedig levehetem a WTC-t a turista-látványosságok-amelyeket-meg-akarok-nézni listámról. 

De ez a szeptember nem csak emiatt maradt meg. Hanem mert a harmadik évemet kezdhettem a főiskolán, és tartottam a hátam. Edzettem, harcoltam, hősiesen nem dobtam ki a taccsot a boncolásokon, a hullaszemléken, és nem nyaltam be senkinek. 

- Tudod, Kitti, én már sok ronda ügyet láttam, és biztos vagyok benne, hogy te is sokat fogsz még látni. Tudod, hol képzellek el? Vezető nyomozóként valahol. Nem irodista főnökként, hanem valami olyan vezető helyen, ahol egyszerre mehetsz terepre, kiélheted magad, és parancsolhatsz. A sorozatok rendőrnői, már megint! Látom magam előtt, ahogy kávéval a kezedben sétálsz le a helyszínre, utasítgatsz embereket, és ők szót fogadnak neked, majd besétálsz az irodába, és mindenki ámulattal néz rád. Ez leszel te, Kitti. Én tudom. Ne! – mondta, amikor látta, hogy nyitom a szám – Ne mondd, hogy nem. Kitti, én tudom. Sok embert ismerek, és te tipikusan az vagy, aki oda fog jutni. És tudod, honnan? A szemedből. Ez a tekintet, ahogyan hallgatsz, és mindent elraktározol magadban. A következő pillanatban a pillantás, amire a bűneimet vallanám be neked. Aztán jön az erős, méltóságteljes oldalnézés, a flegma villanás a szemedben. Az emberek szemében látom, mennyire lesznek jó rendőrök.

- Be vagy tépve. – nevettem fel hitetlenül.

- És akkor, ha igen? – kérdezett vissza, de tudtam, hogy nem drogos, csak azért mondta, hogy bizonyítsa, még úgy is igaza lenne, ha éppen úgy húsz pirula Lude-t nyomott volna be. – Mit érsz vele, ha úgy is tudod, hogy így lesz? Látom a szemedben! Ott a kétkedés, az akarat, minden ami ehhez a munkához kell. Hidd el, másra sincs szükséged, csak a tekintetedre, és aki számít, aki nem, félreáll. Ránézel, és önmaga adja fel a grabancát. Minden a szemben dől el. Meg persze agyban, de az agykontrollt akárki megtanulhatja, akárki az elméje ura lehet. De a szem, az nem változtatható. Azzal születni kell.

- Ez a „születni kell rá” dolog nem nyugtat meg. Mi van, ha én valamire nem születtem, amire csak születni lehet?

- Mire akarsz születni? Ezt kell megválaszolnod magadnak, aztán döntsd el, születtél-e rá. Kitti, nem lennél itt, ha nem bíznék meg benned, abban amit teszel, abban, amit tenni fogsz. Olyan rendőr leszel, hogy akármi disznó dolgot csinálsz, nem rúgnak majd ki, mert szükségük van rád. Ennek a mocskos világnak szüksége van egy Törpényi Kittire, aki a szemük közé köphet röhögve, miközben ebből semmi baja sem származik. És én ezt tudom.

- Te tudod. De én nem. – nevettem fel. – Akkor most elmondom, én hogy érzem. Jellemtelen vagyok, sem végleges, sem semmi, mindig mást akarok. Nincs stílusom, nem vagyok egyfajta. Akárki tudnék lenni. Ha azt mondanád, most éppen angol arisztokratát játsszak, akkor elhitetem veled, hogy amit teszek az jó. De ha éppen azt mondod, hogy az ellenkezője legyek, simán veszekednék saját magammal. Az tudok lenni, akit mondanak, és ez zavar. Egyvalaki akarok lenni.

- Kitti, ez a legcsodásabb tulajdonság, amivel csak meg lehetsz áldva. Lépj ki a szerepedből, pihentesd Kittit, legyél valaki más. Hidd el, ez a szakma túlélési módszere. Sokan akarnak így születni. Sokan akarnak szinte skizofrén módon gondolkodni. – jó is volt, hogy így fejezte be, mert ha még egyszer azt mondta volna, hogy én erre születtem, kitekertem volna a nyakát, hogy nem, én a szerencsétlenségre születtem – akárhogy is felvidított és meggyőzött.