Sziasztok,
Mivel az előző rész nagyon rövid lett - igazából ne haragudjatok miatta, mivel ha esetleg könyvben jelenne meg, akkor úgyis az egész prológus egy lenne, így meg szét kell szednem - így most hamarabb hozom a következőt. Remélem tetszeni fog nektek, kommentben várom a véleményeteket, építő kritikákat!
xXx Alice
2004. november
Szerettem helyszínelő lenni. Oké, akkor, novemberben még csak egy hónapja töltöttem be ilyen posztot, de máris megszerettem. Egy két hónapos kémiai, fizikai, biológiai képzés állt mögöttem, de egy új végzettséggel a kezemben máris boldogabbnak éreztem magam.
Szerettem helyszínelni. Olyan raj volt, amikor a kis helyszínelős táskával bevonultunk a sajtósok előtt, és már mondtuk is, hogy mi történt. Volt az egésznek egy varázsa, amit a tudásom adott: egész életemben a tiszteletre vágytam, és most tiszteltek. Adtak a véleményemre, nem kételkedtek a szavamban. Ledobhattam magamról a megbélyegzést, miszerint kisiklott életű árva vagyok.
Azonban elégedetlen voltam. Persze, világéletemben úgy neveltek, hogy sose elégedjek meg azzal, ami van, hanem többet akarjak. Vagyis, ez körülbelül azt jelentette, hogy nekik semmi sem volt elég, én meg voltam olyan ostoba, hogy elég akartam lenni nekik. Kell azt mondani, hogy sosem sikerült?
A buszon ültem, a fülemben egy Train-szám ordított. Nem érdekelt túlságosan, mennyire hallják a mellettem ülők, meg eleve a többi ember sem érdekelt. Akkor még senki sem voltam: busszal jártam dolgozni, nem volt se kocsim, se rendes lakásom, mivel azt is béreltem. Viszont helyszínelésben jó voltam. Meg egóm is volt.
- Törpényi. – vettem fel a zsebemben rezgő telefont.
- Kassai. Baleset az M-0-on. Itt tud lenni tíz percen belül?
- Az M-0-on? – kérdeztem vissza hitetlenül röhögve.
- Nem, a kapitányságon. – közölte azzal a szkeptikus „maga buta!” hangsúllyal, de az a helyzet, hogy ebben a munkában ezt mindig meg kell kérdezni. Ha nem tisztázod az elvárásokat, még a végén a csillagokat is le kell hoznod az égről.
- Megoldom. – közöltem magabiztosan, és letettem. Kapaszkodva előresétáltam a buszsofőrhöz, és felmutattam neki az igazolványom. – Milyen gyorsan tud beérni a BRFK-hoz? – támaszkodtam meg egy vascsőben, és megpróbáltam a lehető legmagabiztosabban nézni rá.
- Hét perc. – mondtam, de láttam rajta, hogy be van rezelve.
- Az jó, mert a főnök tíz percet adott. – válaszoltam. Kisvártatva el is fordult, és nem sokkal később meg is érkezett a buszmegállóhoz. Vigyorogva köszöntem neki, és az épület előtt álló rendőrautók egyikébe már be is pattantam, hogy mehessünk helyszínelni.
A kocsiban ülők persze hülyének néztek, mire a sofőrünk gondolkozni kezdett.
- Erre hogyan jár busz? – egyszerre mindenkinek leesett a tantusz.
- Törpényi, te eltérítettél egy buszt? – kérdezte a hátul mellettem ülő tiszt.
- Egyesek a repülőket szeretik, de a buszpályaudvar nem szövetségi hatáskör. – válaszoltam frappánsan. A négy közrendőrnek tetszett a vicc, röhögtek is rajtam, de a tisztet nem hatotta meg a humorom.
Az autópályán elég nehéz volt eljutni a baleset helyszínéig, főleg hogy a mentő és tűzoltóautók elsőbbséget élveztek. Ahogy kiszálltam a kordon mellett, a hűvös reggelen magamra terítettem a hatalmas „Törpényi – BRFK” feliratú sötétkék dzsekit és vigyorogva álltam a bemutató autósok középső ujjas mutogatásait, valamint a roppant szellemes beszólásait. Nem sok maradt meg, az évek folyamán sokat kaptam, de egy igazán. „Sarokra vele, ne útszélére!”
A kocsik hatalmas sorban torlódtak össze, az autósok pedig folyamatosan türelmetlenül dudáltak ránk, de mindez nem zavart. Élveztem. Akkoriban még nagyon kevés nő volt, a helyszínelők között is jobbára férfiak, így történhetett meg, hogy annál a balesetnél én voltam az egyetlen helyszínelőnő. Az autósok szeme kiguvadt, én pedig élveztem a figyelmet.
A férfi kollégák először hihetetlen elutasítóak voltak, úgy viselkedtek, mint a kisgyerekek, de a legtöbben gyorsan rájöttek, hogy jófej vagyok. Beszélgettek velem, mondták a disznó vicceiket, elhívtak inni is. Már-már szokásnak számított, hogy ha valaki meglátta a kabátom hátán lévő sárga feliratot, már röhögött is, és tudta, hogy ez bizony vicces lesz.
